1.kötet 1.fejezet

Első fejezet

Radar

Sokan teszik fel a kérdést meleg ismerőseiknek:

– Mégis, hogy ismeritek fel egymást? Honnan tudod, hogy a másik ember meleg, ha nem épp egy olyan helyen találkoztok? Nem félsz, hogy mellényúlsz, és esetleg egy szemezést provokálva egy „lebuzizással”, vagy egy képen törléssel gazdagodsz a telefonszáma helyett?

Nos, a válasz a radar. Létezik ilyen? Mindenképp. Kié erősebb, kié gyengébb. Néha egészen meglepő dolgokra képes. Olyat is bejelez, amit esetleg még maga a bevizsgált személy sem tud magáról. Veleszületett érzék. Megvan minden embernél, csak kevesen tudnak élni vele. A gyengébbik nem női megérzésnek nevezi, és nem erre használja persze. A full hero [híró] pasik azokat a csajokat szagolják ki vele, akik gyenge prédák, és könnyedén lecselezhetők. Persze nem mind, hisz nem általánosíthatunk. Erre mégis kiválóan használható metaeszköz. A melegek sokszor egymás azonosítására. Van úgy, hogy hero pasi is megérzi, hogy a másik sráccal, aki esetleg a haverja, nem stimmel valami. Megmagyarázni nem tudja, csak érzi. Ha tényleg a haverja, barátja, akkor elfogadja ezt az érzést, és azt, hogy ha a haverját a csajozásról kérdezi, akkor mindig valami tré sztorit ad elő. Szóval marad közös témának a foci. Inkább a squash, a sportkocsik, vagy a legújabb nano Ipod és PS3.

Visszatérve… A legelképesztőbbre néhány nő képes. Amellett, hogy használják mindennapi döntéseikben radarjukat, egyesek extrán kifinomultak az emberi jelekre, kisugárzásokra, és hero nőként képesek felismerni azokat a srácokat, akik számukra „csak” potenciális barátként jöhetnek számításba. Ilyen csaj Huba munkatársa, Nóri is.

Ez még akkor történt, mikor Huba két éve volt a suliban. Nórival gyakran összejártak, vidáman töltötték el a közös időt. Mindketten humorágyúkkal voltak felszerelve, és nem átallták egymást szarrá lőni vele, akár a tantestület előtt is. Adták-vették egymástól a magas labdákat. Nincs nap, hogy ne röhögnének önfeledten valamin, és ne szórakoztatnák a többieket. Ennek is köszönhető, hogy Huba könnyen és gyorsan beilleszkedett anno. Ahogy Nóri mondaná: „mint kés a vajba”. Szóval nagy volt az összhang, és ha valami nézeteltérés támadt, gyorsan, olaszosan megoldották, aztán röhögtek azon is.

Így alakult, hogy minden hét vége felé összeültek és kitárgyalták a heti történéseket, poénokat. Ment a nagy eszmecsere a diákokról, az élet dolgairól és Nóri szexuális életéről, ami hol szaftosabb, mint egy jó körömpörkölt, hol olyan száraz, mint a Sivatagi-show látványelemei.

Egy ilyen traccspartin bukott ki Hubából a története, amit addig titkolt Nóri előtt. Bízott a lányban, tudta, hogy számíthat rá, és semmi sem fog változni, mégis mindig kényelmetlenül érezte magát, ha coming outolnia kellett. Nóri épp mosogatott, bevágták a rakott krumplit, amit a lány istenien készített. Aztán Huba feszengeni kezdett a konyhai széken.

– Mi van már veled, Nemes?

Sokszor hívta a fiút a vezetéknevén. És másokat is.

– Mi bajod van? Látom rajtad, hogy valami emészt.

– Áhh, semmi… nemtom. Érted… ez gáz! Nemtom, hogy… izé…

– Jahj már, Huba! Mi volt ma az a telefon a suliban, amit olyan gyorsra zártál? Nőügy, mi? Van valaki, fogadjunk…

– Hát… olyasmi. Annyira szar erről beszélni. Fejezd már be a mosogatást!

– Jó, akkor elmondod? Mesélsz végre?

– Igen. Csak ne itt a konyhában… A szoba talán egy fokkal jobb lenne.

– Jól van, befejezem. Hozd a vaníliás karikát, én meg a teánkat. Aztán ki vele!

Bementek a szobába, és lehuppantak a franciaágyra. Gyakran heverésztek egymás mellett, nem okozott köztük feszültséget. Nóri szerint Huba olyan kicsit, mintha a tesója lenne. Feküdtek egymás mellett, és a tv szólt a háttérben.

– Na, Nemes! Mondj már valamit!

– Jó-jó, de kurva nehéz! Hidd el, olyan gáz ez most. Nem is tudom, hogy kéne…

– Meddig húzod még? Tudod, hogy bármit elmesélhetsz.

– Tudom. És azt is, hogy mindig megértesz, és most is meg fogsz, de mégiscsak kényelmetlen!

– Erről a valakiről van szó? Vagy a szexről? Esetleg…?

A lány jól tudta, érezte, hogy barátja mit akar mondani, de azt is tudta, hogy nem mondhatja ki helyette.

– Igen, közvetetten erről a valakiről. Ezzel együtt olyan terhet akasztok a nyakadba, amit egy életen át cipelhetsz. Biztos, hogy akarod tudni? Utána már nem lehet visszacsinálni.

– Lökjed!

– Megígéred, hogy nem borulsz ki, és utálsz meg? Jahj, olyan nehéz ezt így…

– Tudod mit? Írd le. Az úgy könnyebb?

– Ahan, talán. Adj akkor egy papírt!

– Nesze – nyújtott oda egy öntapadós jegyzetlapot és egy tollat.

Huba pedig vésni kezdte rá a bűvös ötbetűs szót, amit nem szeret kimondani. Legalább is ilyen helyzetben nehezen. M-E-L-E-G. Aztán odaadta a cetlit.

Nóri elmosolyodott.

– Ennyi az egész? Ezt rég éreztem. Mármint, hogy valami extra van veled. Nem tudtam, hogy most pont ez, vagy mindkét pályán játszol esetleg, vagy mit-hogy izé, érted, de annyira éreztem!

– Ne már! Szerinted látszik rajtam?

– Nem ezt mondtam. Egyáltalán nem. Tudod, én főiskolás koromban azzal szórakoztam, mikor órákat vártam a vonatra, hogy néztem az embereket. Figyeltem a rezdüléseiket, a gesztusokat, a lényüket, hogy mit sugároznak. Csak megfigyeltem. Az évek során valahogy kialakult bennem, hogy ráérzek az emberek belső dolgaira.

– Cseszd meg, neked buzi radarod van!?

– Haha-ha! Nem kimondottan, de őket is sokszor kiszúrom emiatt. Nálad éreztem valami kis pluszt. Olyan könnyen és jól kijössz bárkivel, a nőkkel sem vagy feszélyezett, ugyanakkor bunkó sem. Mint kés a vajba, úgy csúsztál be közénk. Mintha mindig ott lettél volna, sok-sok éve. Emellett a humorod olyan alpári tud lenni, cinikus vagy szarkasztikus, hogy többször elvetettem, hogy AZ lehetsz. Aki ekkora állat, az csak nem meleg.

– Értem. Tudod az évek során megtanultam, hogyan kell viselkednem bizonyos helyzetekben. Nem hagytam magam kicsit sem elbuzisodni. Nem is bírom a kirakat-melegeket, akik vinnyognak, meg pimpillaként gesztikulálnak, rázzák magukat, és akár még a táskájukat is olyan mesterien ráhelyezik a csukló artériájukra, mint Paris Hilton. Ez az új módi egyébként is több mint röhej. Vinnének úgy egy kosár krumplit, de körbe a városon.

• Idióta! Nevetett nagyot a lány.

 Sosem fogom megérteni, hogy attól, hogy valaki férfiként a pasikat szereti, miért kell nőiesnek lennie? Pont az a lényeg, hogy férfi szeret férfit. Nem? És nem valami átmeneti hibridet. Na, mindegy. Elfogadom őket, de a társaságukat csak buliban viselem el. Barátokra nem találtam még köztük. Valahogy gyakran párosul ehhez a viselkedéshez megbízhatatlan jellem.

A nagy vallomás után még órákat beszélgettek, hajnalba nyúlóan. Nóri mindent tudni akart, hogy Huba miként jutott el idáig. Milyen tapasztalatai vannak, és milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják. Az aktuális problémás személyt is megtárgyalták, és a lány tanácsot is adott, mit tegyen barátja az ügyben. Egy héten belül le lett pattintva az illető. Most ne higgyétek, hogy Nóri ellendrukker volt, és azért. Nagyon is jót tett, megerősítette Hubát a döntésében. Még a Jóskönyvből is dobtak, amelyet minden alkalommal segítségül hívnak, ha komoly helyzet áll elő. Müller Péter szeretetbe ágyazott bölcsessége számukra a legjobb útmutató volt.

Dani épp egy teát készült elszürcsölni a Zugban. Kicserélte a hifiben a cédét, betett egy, az indiai útja során szerzett zenét, ami kicsit ötvözi a tradicionális meditációs zenét és az indiai pop elemeit. Kellemes, könnyen emészthető számokból állt, amit az is szívesen hallgat, aki csak azért tér be a boltba, hogy a barátnőjének vásároljon, egy faragott teknőst vagy elefántot, esetleg ékszert.

Épp háttal állt az ajtónak, amikor megszólalt a szélcsengő. Meglibbent a piros-fekete muszlin anyag a lépcsőfordulóban, és kintről megállíthatatlanul tódult be a tavasz illata. Az az édeskés, de fás illat, ami a levegő friss ízével keveredik. Ha az ember megérzi, a szeme előtt megjelenik a zöld szín, a madarak énekét véli hallani, és szíve bizsergésbe kezd.

Egy fiú köszönt az ajtóban, mély, kellemes hangon. Dani viszonozta a köszönést, de még a teát ízesítette, így nem fordult meg. A tavasz érzése befészkelődött szívébe, furcsa érzése támadt. Ő gyermekkorától különlegesebb az átlagnál. Nem véletlen, hogy egy ezoterikus boltban dolgozik, és Indiába utazik, ha lehetősége van rá. Már fiatal korában észrevette, hogy többet érez az emberekből, mint a környezete. Ha koncentrált, úgy érezte, valamiféle fényt, áramlást lát az emberek körül. Mondani nem merte senkinek, mivel úgy gondolta, hülyének néznék. Utána olvasott, elment előadásokat hallgatni a témában, és összebarátkozott egy kedves természetgyógyásszal, aki felvilágosította, hogy a srác bizony érzékeli az aurát. Ezzel együtt sokkal szenzibilisebb az emberek rezdüléseire, hangulatára, személyiségére. Vagyis intuíciói az átlag fölött működnek, akár szeretné, akár nem. Gyakran használta is beleérző képességét különféle élethelyzetekben, hogy könnyebben kiigazodjon  szituációkban. Így lelt rá könnyedén Líviára, és talált benne igaz barátra. Érdekes azonban, hogy míg hétköznapi szitukban tökéletesen rá mert hagyatkozni radarjára, addig a meleg helyzetekben félt bízni ebben. Mindig ott motoszkált benne a kétség, mi van, ha csak én akarom azt hinni… csak én akarom úgy érezni… ez csak az én képzelgésem…

Ritkán mert a radarja szerint lépést tenni egy másik személy felé, akkor sem, ha megérzése erősnek bizonyult. Most sem volt ez másképp. A szélcsengő megszólalásával a szíve bizseregni kezdett, fojtó érzés kerítette hatalmába. Csak egy sziát hallott az ajtóból, mégis émelyegni kezdett, hullámzott körülötte az energia, és megremegett a lába.

Megfordult. A torkába gombóc csúszott. A srác már az ajándéktárgyak között matatott. Dani szemügyre vette gyorsan. Barna haja trendin kócosra volt állítva, galléros sárga-csíkos piké póló, kék koptatott farmer, sárga-barna öv, és fehér-barna Mustang cipő, tépőzáras. Kétségkívül harmonikusan volt felöltözve.

Tudok segíteni neked valamiben? – kérdezte a srácot.

– Nos, lehet, de még kicsit nézelődnék, ha nem gond.

– Csak egész nyugodtan. Mi nem sürgetjük a vevőt, az sem baj, ha csak elnézelődsz, és esetleg nem fog meg semmi.

– Nem hinném, hogy ez fenyegetne. Rengeteg szép dolog van itt! Olyan kellemes érzés nálatok lenni. Jó ez az illat. Mi ez?

– Füstölő. Szantál. Én is kedvelem az illatát, de csak módjával. Nehogy kifüstöljem a kedves vendégeket.

Elmosolyodtak mindketten.

– És a zene? Valami speciális?

– Ahan, indiai. Amolyan ötvözet.

– Óh, India! Csodálatos lehet, olvastam már róla sokat. Van benne valami varázslatos. A Taj Mahal már a képekről is lenyűgöző. Az a nagy kontraszt, ahogy élnek. Hátborzongató!

– Ha tudnád, milyen érzés élőben látni…

– Ne már! Te már voltál ott?

– Igen, nemrég.

– Ez csúcs! Irigyellek! Huh, biztos ezer élmény van a fejedben!

– Inkább a szívemben, de valóban.

Daninak nagyon szimpatikus volt a fiú. Érdekli India, fogékony a kultúrájukra… pont, mint ő. Biztos jót tudnának beszélgetni. A torkában már nagyon feszítette a gombóc. Egyre jobban érezte, hogy bejön neki a srác. Mi a franc? Nem is láttam még eddig soha. Mégis mintha ismerném. Vagy csak mert hasonlóan gondolkodik és érdeklődő? Pff, vagy mert már ki vagyok éhezve. Vissza kéne vennem! Halló… Dani, térj magadhoz!

– Ez micsoda? – kérdezte az ismeretlen.

– Az elefántfejű istenség, Ganésa. A változás istenének tartják. Nagyon bírom, azért is vettem meg kint ezt a szobrot. Szóval az nem eladó.

– Értem, klassz. Én valami kis kedves ajándékot keresek tulajdonképpen. Nem értek ezekhez annyira, de valami szerencsehozót, vagy szerelemszobrot…

– Lánynak, fiúnak, idősebb, fiatal?

– A barátnőmnek. húsz éves.

Dani levegője elakadt. A francba, én balek! Megint csak feleslegesen pörögtem be. A hülye nagy szívem. A kiéhezett mindenségit… Hát persze, hogy hero. Miért nem találok én egy hasonlót, de melegben? Ahhn…

– Vannak nagyon helyes elefántjaink. Különböző méretben, több színben. Fából, szappankőből, zsírkőből. Vagy vegyél neki füstölő szettet, ha szereti az effélét. Itt ez a teknősös, kedves kis kacat.

– Aranyos…

– Nézd, ott vannak párnahuzatok – mutatott rájuk Igazi indiai posztóból. A csajok szeretik az efféléket. Vagy az ékszeres dobozkák, kövekkel kirakva.

– Mind nagyon tuti. Te mit vennél a csajodnak?

– Ahhz jó kérdés! Most épp nincs – mondta zavarodottan. – Talán a párnahuzatot vagy a dobozkát.

– Akkor legyen mindkettő. Ez a két huzat, a narancs és a kék, meg a kék-fekete dobozka.

– Kiváló választás. Jó ízlésed van. A csajod biztos oda lesz értük.

– Remélem is. Évfordulós ajándék…

– Ja.

Igazából érdekelte volna, hányadik, de már inkább szabadulni akart a helyzetből. Végre egy srác, aki megdobogtatja a szívét, még a radarja is bejelez valamit, közvetlenül tud beszélgetni vele, de persze… barátnője van.

– Tessék a zsé.

– Köszi! A visszajáró… ötszáz…

– Kösz. Meg a segítséget is.

– Öööm, szívesen. További szép napot!

– Neked is. Hali.

Azzal becsukta az ajtót maga mögött.

Dani leroskadt a babzsákjára, és a teájába szagolt. Gyümölcsös illata kicsit megnyugtatta felbolydult szívét.

Próbálta összerakni, mi is történt, mi volt valós abból, amit megérzett. Behunyta a szemét, és koncentrált. A helyzetben annyira zavart volt, hogy nem figyelte meg a fiú auráját. Meg ahhoz több idő is kell, és nyugodt körülmények. Szóval nem tudta, mi van. Elkönyvelte egy kedves, trendi srácnak, akit egyszer látott, és többé nem fogja. Ez volt a nap ajándéka, egy kis bizsergés a már kicsit befagyott szívének.

Este felmegyek a randira a neten, gondolta. De annyira gáz, ami ott megy. Mindenki besavanyodott, frusztrált, maguk sem tudják, mit akarnak. Eddig sosem talált ott megfelelő társra. És mindig megfogadta, hogy többet nem megy fel, nem regisztrál. Aztán mikor ilyen helyzet áll elő, érzi, hogy farkaséhes a szíve, és a remény életre kél. Talán majd most… Talán azóta vannak fent újak…Talán lesz valaki hasonló….

– Szia, Livi vagyok! Örülök, hogy végre élőben is találkozunk.

– Helló Livi! De szuper! MSN-en azért mégiscsak más beszélgetni, meg képről ítélni. Most végre személyesen látlak – mondta Brigi.

– Hova menjünk? Van kedvenc helyed?

– Nem is tudom. Ahol tudunk beszélgetni, és nem kell figyelnünk, hogy ki hallja. Értesz! Tőlem ehetünk is, vagy forró csokizás. Igazából bármi jöhet, a mai estémet rád szántam teljesen.

– Ez kedves – mosolyodott el Lívia.

Brigi igazán kedves volt, külsőre is vonzó, és elég csajszis. Nem szerelem első látásra, de ígéretes. Elindultak a központ irányába.

– Én is ráérek – folytatta Livi. Bezártam a boltot. Tudod, már meséltem róla neked.

– Igen, de nem árultad el, hol van, nehogy meglesselek.

– Jól van, igaz. Csak kicsit óvatos vagyok, ahogy már írtam neked. Volt pár csalódásom és kellemetlen esetem.

– Nekem is. Nehéz ügy a párkeresés. Hiába mondanám, hogy bízhatsz bennem, úgyis csak az idő és a tapasztalat győzhet meg erről. Szóval nyugi, osztom a nézetedet.

-Te pedig egy magazinnál dolgozol, mint szerkesztő Ez olyan izgalmas lehet, meg kreatív!

Tényleg az. A NŐszirom néha kész Hollywood. Nézd! Ez egy jó kis pizzás hely. Az a kedvenc kajám. Szereted?

– Nagyon. Menjünk be! Hétköznap van, tuti lesz helyünk. És talán zavartalanul dumálgathatunk.

– Okés.

Bementek a pizzázóba, kerestek egy asztalt, és leültek. Valóban nem voltak sokan. Szerencsére ismerős sem tartózkodott a helyen. Egy idősebb házaspár ült a - sarokban. A kiskutyájuk is velük volt, egy turcsi palotapincsi. Kerek szemekkel sasolt, mikor esik le neki egy-egy darab a szardíniás pizzából. Két asztallal arrébb egy szerelmespár édelgett. Kaja már nem volt a tányérjukon, ezért egymással voltak elfoglalva. A srác sárga-csíkos galléros pólóban. Egy becsomagolt ajándékot tolt át kedvese térfelére.

A harmadik páros két taxisofőr volt. Gátlástalanul falták be spagettijüket. Valószínűleg a műszakjuk lejárt, és már nagyon éhesek lehettek. Még a terítőre is jutott a tejszínes-paradicsomos szószból.

A lányokat nem zavarta az idilli vendégsereg. A háttérben, a rádióban épp Amy Winehouse szólt, majd őt Pink váltotta.

Végre fényben is szemügyre vehették egymást. Livi fekete egyenes hajú lány, a vékonyabb fajtából. Mielőtt bárki szívná a fogát… ebből kifolyólag melle sincs nagyon, de a szemei gyönyörű kékek, és hosszú combjai feledtetik kebelbeli hiányosságát. Brigi zöld szeme csak úgy villant, mikor végre egymással szembe kerültek. Ő az egészségesen nőcis vonalat képviseli, kerekded popsi, szélesebb csípő, hosszú, hullámos barna haj. Mellben erős, és rendre ki is emeli azokat. Pláne egy első randin. Szeretné a legelőnyösebb oldalát megmutatni. Ez sikerült is, mert a lányok azt sem vették észre, hogy a pincér már fél perce ott állt. Harmadszorra kérdezte meg, hogy mit hozhat inni, amikor a lányok végre feleszméltek.

– Óh, elnézést. Én egy ananászlevet kérnék. Livi?

– Nekem egy light kólát legyen szíves, citromkarikával.

– Máris hozom. Addig tanulmányozzátok az étlapot. Vannak új tésztáink.

– Köszönjük.

A pincér azzal elment, így a lányok folytathatták a beszélgetést.

– Milyen volt a napod? Volt sok vevő? – tette fel a kérdést Brigi.

– Nem panaszkodhatom, kellemesen telt. Nem vagyunk egy nagy bolt, de megélünk. Szerencsére egyre népszerűbbek ezek az ajándéktárgyak és kiegészítők. Az emberek a mai rohanó világban szeretnek egy kicsit az alternatív irányokba fordulni. Kiszakadni a szürke valóságból, feldobni az életüket. Nálunk mindenki találhat magának valami személyeset, ami megszólítja. A boltom valahogy önálló lélekkel rendelkezik. Tudja, kit kell becsalogatnia. Uhh, most biztos totál lököttnek gondolsz!

– Nem, dehogy! Magam is szeretem a hasonló dolgokat. Összegyűjtöttem már a hét szerencseelefántot, és szoktam mécseseket gyújtani, mert megnyugtat a fényük. És bírom a kínai kultúra motívumait is. Tudom, hogy a te boltod nem kimondott kínai…

– Ja, de akad végül is kínai kacatunk is. A kacat nem rossz értelemben. Mi így hívjuk Danival a tárgyakat.

– Dani? Ő a meleg srác, akiről írtál párszor?

– Igen. A legjobb barátom, és kollégám. Nagyon szeretem, és sokra tartom őt. Remekül kijövünk. A csajokon sem veszünk össze…

– Ha-ha… Na, igen. Ez érthető. Hogy ismerkedtetek meg?

– Hát ez egy nagyon hosszú történet.

– Amíg elkészül, és elfogy a pizzánk, addig biztos van időnk. Aztán ha untatsz, majd kivágom magam és lelépek, somolygott vidáman.

– Ehh-he. Köszi. Látom, humorért neked sem kell a szomszédba menned. Ez jó. Szeretem, ha megnevettetnek. Szerintem az egyik legfontosabb az emberi kapcsolatokban.

– Osztom. Egy fapinával fél órát sem bírok ki. Én is azt díjazom, ha valaki humoránál van, és lehet ugratni. Néha kicsit pimasz vagyok, úgyhogy szólj rám nyugodtan…

– Rendben. De engem sem kell félteni! Csak első találkozáskor még nem tudok felengedni. Azért majd igyekszem viszonozni a poénbombát.

– Nyugodtan! Szóval, mit lehet tudni Daniról és rólad?

– Nos, mi ketten már hat éve ismerjük egymást, és azóta is töretlenül jó barátok vagyunk.

Livi elmélázott. Nem tudta, hogyan is mesélje a történetet anélkül, hogy beszélne Dani képességéről. Nem ismeri annyira Brigit, hogy ilyen információkat adjon ki, és első randin pláne nem akar ezekbe belemenni…

– Livi?

– Ja, igen! A fősulin ismerkedtünk meg, Pesten. Egy épületbe jártunk, de nem egy szakon tanultunk. Tudod, Dani kommunikáció szakon végzett, én meg PR-marketingen. Volt egy jó kis hely az alagsorban, a büfé mellett. Afféle klubhelység. Volt ott csocsó, darts, puffok, vízforraló, tv, mikró, szóval remekül el tudtunk lazulni üres óráinkban. Meg persze a rém unalmas filozófia előadásokról is oda lógtunk el.

– Nem szereted a filozófiát? Ez hogy lehet, egy ilyen bolttal?

– Nem a filót nem szeretem. Szegény Vasvári tanár úr volt olyan száraz és poros, mint a nagyim tíz éves habcsókjai, amit minden évben felaggat a karácsonyfára. Szóval a filó érdekel, csak az előadó volt csapnivaló. Semmi értelme nem volt a szemináriumnak.

– Értelek. Bocs, félbeszakítottam a történetet.

Közben megérkezett a pizza. Brigi egy sonkás-kukoricás mellett döntött, Livi pedig egy görögösbe vágta a kését és villáját. A tészta vastag és jól átsült ezen a helyen, városszerte elismert. A pincér udvariasan letette a tányérokat és a szószt, meg a parmezánt, majd távozott. Lívia folytatta a történetet.

– Na, szóval… ott a klubhelyiségben lógtam a csoptársaimmal, amikor bejött Dani. Helyes pasi volt már akkor is, csak még kicsit éretlen a fizimiskája. Dalma barátnémnak be is jött, szemet vetett rá. Elkezdett azonnal hangosan vihorászni, hátha Dani felfigyel rá. De ő inkább leült olvasni, valami regényt, asszem a Gyűrűk Urát.

– Az király, én is olvastam, meg a moziban is láttam.

– Már nem tudom pontosan, hogy volt, de Dani egyszer csak felállt, és odasétált hozzánk. Dalma persze azonnal megkukult, és zavarodottan tömte magába a sós perecet. Aztán Dani rám nézett, és megkérdezte, segítenék‑e neki. Mondom neki, miben? Erre ő annyit mondott, hogy szervezni akar egy beszélgető klubot, rázós témákban, és a beszélgetésünkből kihallotta, hogy én belevaló csaj vagyok. Azt meg tudja, hogy mi marketingesek vagyunk, és pont egy ilyen lány kéne neki. Meglepődtem, bevallom, és nem is értettem igazán, mit akar tőlem.

– Ez jó – szólt közbe Brigi.

– Először azt hittem, ez valami béna csajozós duma. De valahogy azt is éreztem, hogy nem akar ő engem ágyba vinni. Bár a szeme durván tud villanni, ha elemében van, és kreatív dolgokkal foglalkozik épp, én leszbiként meg tudtam ezt különböztetni a srácok kanos szemvillantásától.

Mindketten hangosan felnevettek. Brigi majdnem kiköpte a falatot. Az öreg pár épp távozott a pizzázóból.

– Micsoda szöveg, Livi. Viszont igazad van. Én is sokszor éreztem már, hogy van valami radarom, ami segít megkülönböztetni embereket. Sokszor kiszúrom az utcán azokat a csajokat, akik esetleg számításba jöhetnek. Nem csak azok közül, akik tüsi hajjal, melegítőben rohangásznak, és a hüvelykujjukon ott a gyűrű. Meg néha a meleg fiúkat is. Persze közülük is azokra gondolok, akikre nincs ráírva. Mert lássuk be, a radar használatának az igazi művészete az, hogy a teljesen átlagos figurák közül szúrd ki a más kapura játszókat. Néha komolyan élvezem ezt a dolgot. Nah, már megint beledumáltam…

– Segáz! Nem akarom egész este csak én koptatni a számat. Még majd azt mondod, hogy nem hagytalak szóhoz jutni, és inkább többet nem is keresed a társaságom – mosolygott Lívia.

– Háát… Na, inkább mesélj tovább!

– Oki. Hát gondolhatod, hogy Dalma barátnőm totál kiakadt, hogy nem őt szólította meg. Megbeszéltem Danival, hogy a nap végén beülünk a Király utcai sütizőbe, és ott megdumáljuk a részleteket. Ezután kiment a klubhelységből, mert elmondása szerint kezdődött a telekommunikáció szemináriuma. Dalma elkezdett vinnyogni, hogy hadd jöjjön velem a sütizőbe, de leráztam. Megígértem neki, kifaggatom majd Danit, hogy van‑e csaja, vagy tetszik‑e neki valaki a suliból. Így lenyugodott. Aztán lazultunk tovább, majd mentünk az óráinkra.

– És este?

– Igen… Dani már bent ült a cukrászdában, amikor odaértem. Rendeltem én is inni, meg egy párizsi kockát, aztán önfeledt beszélgetésbe kezdtünk. Mindenről folyt a szó. Először persze suliról, tanárokról, barátokról, filmekről, zenékről, a regényről, amit ott olvasott. Aztán kezdett konkrétabbá válni a beszélgetés. Én tényleg neki szegeztem a kérdést, hogy van‑e csaja. De nem Dalma miatt. Volt bennem valami érzés, hogy meg akarom kérdezni. Holott esetemben nem oszt, nem szoroz.

– A radarod késztetése, mi?

– Jah, az lehetett.

– Mit válaszolt?

– Elkezdett röhögni. Egyszerre volt zavart és spontán. Annyira hülye, imádom! A mai napig nem felejtem el azt az első igazi nevetését. Abban a pillanatban belémcsapott valami. Villámként. Egyrészt, hogy ezzel a sráccal nagyon jól ki fogok jönni, másrészt, hogy többről van itt szó, mint korábban hittem. Aztán ahelyett, hogy igen vagy nem választ adott volna, azt mondta, hogy elmeséli akkor, miért is hívott ide, mit akar szervezni.

– Totál felcsigáztál.

– Jó ez a pizza, úgyhogy ne hagyjuk kihűlni teljesen.

– Na, de közben meséld tovább! Hamm…

– Előállt a tutival egy pillanat alatt. Arra gondoltam, mondta, hogy a klubhelységünkben verbuválni akarok egy meleg beszélgetős baráti kört. A szemem kikerekedett, lefagytam! Azt hittem, rosszul hallok. Ez tényleg úgy értette azt, hogy „meleg”? Jól értem? Honnan… tudja… Vágja, hogy leszbi vagyok? Vagy csak beletrafált… Jahj, de gáz! Dani látta rajtam, hogy a süti kiesik a számból, és azonnal nagyot kortyoltam az üdítőmből. Nyugi, folytatta. Ne légy ennyire megijedve. Én meleg vagyok. Talán érzed, talán nem. Érzem, hogy te sem egyértelműen engem akarnál ágyba vinni. Fogalmazzunk így. Amikor közös szociológia előadásunk van, szoktalak figyelni. Nagyon szimpatikus voltál már a kezdetektől. Azt is látom, hogy remek csapatjátékos vagy. Figyeltem, ahogy beszélgettetek a barátnőiddel. Szeretnek téged, sokat nevettek, tudsz hatni az emberekre. Emiatt rád van szükségem!

– És te erre mit tudtál mondani? Én tuti köpni-nyelni nem tudnék, ha így szembesítenek önmagammal. Pláne, hogy nem tudtad, hogy ő tudja.

– Gondolhatod! Csak hablatyoltam hirtelen, hogy ez valami nagyon gáz. Nem mondtam neki, hogy tévedés, valahogy éreztem az ijedtségem ellenére, hogy nem kell letagadnom magam, pláne, hogy hiába is tenném. Igyekeztem lenyugodni. „Dani, te ezeket hogy…vagy honnan…meg egyáltalán?” – kérdeztem tőle. Ő  csak mosolygott és az asztalt nézte. Felnézett és folytatta. „Segítesz nekem? Megszervezzük ezt a csoportot? Szerintem jó néhány fiatal van a fősulin, akik hasonló cipőben járnak. Akik titkolják, esetleg felvállalják, de mindenképp híján vannak az ismerősöknek. Jó lenne kötetlen beszélgetéseket összehozni, segíteni egymást a lelki dolgokban, sőt a tanulásban is. Szerintem menő dolog lehetne belőle.” A francba is, gondoltam, igaza van! Jó az ötlet, és van benne ráció. Végül is már 2000‑t írunk, talán meg sem égetnek érte.

– Bátor vagy azért, meg kell hagyni. Simán belementél?

– Igen. Minden kitisztult a fejemben, bíztam benne. Mintha valami erő kerített volna a hatalmába. Dancsókám lelkesedése lehetett amúgy, sugárzott, mint Rúzsa Magdi a színpadon. Khhh. A következő kérdésem már az volt, hogy mégis, hogy akarja ezt megreklámozni? Hogy akarja a célközönséghez diszkréten eljuttatni az infót, úgy, hogy ne piszkáljon bele a herok önérzetébe sem. Azért lássuk be, a társadalom… pff.

– Ne is mond! Az megér egy külön estét. Mit válaszolt?

– Azt, hogy ez az én reszortom lesz. Na, akkor már én is hangosan nevettem. Persze, hisz én vagyok a PR‑ és marketingfelelős. Elkezdtünk hát agyalni, hogyan valósítsuk meg ezt az egészet. Órákat, napokat, heteket beszéltünk róla és szervezkedtünk. Aztán megcsináltuk. Azt a nevet kapta, diszkréten, hogy „Fiúk és lányok melegítőben – élőchat.” Leesett a legtöbbeknek, hogy milyen kétértelmű dologról van szó, és lassan, de biztosan elindult. Eleinte csak négyen-öten voltunk, aztán az év végére, már tizennégyen látogattuk, és nagyokat dumáltunk. A dékán és a HÖK sem piszkált bele, úgy tettek a hökisek, mintha nem tudnák, mi az pontosan, és lefedtek minket a dékán előtt. Nagyon rendesek voltak. Persze… a második évben már a HÖK-ös Bálint is ott ült. Bár, ahogy mondta, csak mint nyitott érdeklődő, aki kötelességének érzi, hogy felügyelje a suli minden ilyen megmozdulását. Full géj volt!

– Hangosan nevettek mindketten.

– Három évig működött a klubunk. Mikor lediplomáztunk, átadtuk a stafétát, de nem tudom, azóta mi van az egésszel. Úgy gondoltuk Dancsóval, ideje lezárnunk a fősulis éveket, és önálló életet kezdeni, a nagybetűsben. Most pedig van egy közös boltunk.

– Szóval így kezdődött kettőtök története? És azóta is „együtt” vagytok.

– Igen. El sem tudom képzelni nélküle az életem.

Livi pizzájának még a fele megvolt, annyira belefeledkezett a történetbe. Brigi nagyon élvezte, és közben rájött, hogy Livi remek csaj. Érző lélek, nyitott a világra, fontos neki az identitása, de nem valami élő reklámtáblaként. Fontosak neki az emberi kapcsolatok, a barátja, hogy figyeljen a többi emberre, és ne sértse mások érdekeit. Emellett tök klassz nőci. A pizza után még egy rövid séta következett, majd hazamentek. Előtte Brigi újabb randira hívta meg, amit Lívia örömmel elfogadott. Szeretett volna ő is pár sztorit megismerni Brigi életéből.