1.kötet 10.

Tizedik fejezet

Várt - váratlan fejlemények

Eljött a várt váratlan hétfő, mely Huba számára maga volt az émelygés. Hétvégéje kétségek közt telt, emésztette a tudat, hogy Ricsi előtt lelepleződött. Rettegett a találkozástól, és mindentől, ami ebből a helyzetből következhet. Nem várta ezt a napot és az iskolai nyüzsgést.

Lehajtott fejjel lépett be az iskola kapuján. Nem volt mit szégyellnie, mégis aprónak és kiszolgáltatottnak érezte magát, akit a legkisebb porszem is képes volna agyonnyomni. Tudta, hogy erőt kell vennie magán és végigtanítania a napot, mintha mi sem történt volna. Nóri jól tudta, mi zajlik benne, próbálta vidítani a nap folyamán, kevés sikerrel. A folyosóra alig lépett ki szünetekben, el akarta kerülni a találkozást Ricsivel. Még a büfébe se ment le, hogy elfogyassza kedvenc csirkemelles salátáját. Az órái idejére képes volt kikapcsolni a gondolatait és a tárgyra koncentrálni, de a csengőszó hallatán újra légszomja támadt, és elöntötte a verejték. Hogy lesz túl ezen a helyzeten? Mit mond majd Ricsinek, ha belefut? Egyáltalán szóba áll vele a fiú? Tagadjon, vagy mondjon el mindent? Mégis, hogy sikerül vele beszélnie, ha ő maga is kerüli, és valószínűleg Ricsi is így tesz? A kavargó kérdések, a szombat este történtek emlékei, a rettegés Ricsi reakciójától, és a jövő eszményi képének felbomlása kitöltötték napját.

Eljött a délután, elhagyhatta az iskolát. Arcát még mindig a földnek szegezte, lelke egy dekányival sem lett könnyebb, csak gyűltek a rémképek fejében. Erőtlennek, elveszettnek, magányosnak érezte magát. Hasonló helyzetben elég volt, ha barátai vidámságára vagy Ricsi bohókás arcára gondolt, de most ezt nem tehette.

A bevásárlás után spinningre ment, bár cseppnyi energiát sem érzett most a sporthoz. Végigtekerte a végtelennek tűnő hatvan percet, miközben többször úgy érezte, menten megfullad. Nem az edzés volt kiemelten megterhelő, hanem a saját bánata. Olykor kedve lett volna sírni vagy hányni, elájulni, de aztán csak eltelt az egy óra, és tántorogva tért vissza az öltözőbe. A sportoló haverok meg is kérdezték, rendben van‑e, mivel falfehérnek tűnt. Megnyugtatta őket, hogy túléli, majd hazavezetett.

Ma is várta volna a fiút felkészítésre, már ha nem történnek a hétvégi események. Így biztos volt benne, hogy a fiú nem fog eljönni. Hazaérve ellátta kutyáját, aki szintén nem tudta jobb kedvre deríteni, ezért inkább együtt érzően bekucorodott mellé a kanapéra, és nyalogatta kezét. Nagy, barna szemeivel nézte Hubát, fejét az ölébe tette, és biztosította telepatikusan, hogy neki bizony édes mindegy, gazdája kit szeret, ő feltétel nélkül imádja és csodálja.

Huba úgy döntött: kikapcsolódásképpen, és hogy szívét gyógyítgassa, a bevált módszerhez folyamodik. Amivel, Danival szokták elütni az időt, ha mindketten mélyponton vannak. Maratoni DVD-zés, Hősök. A különleges emberek létezése, a titkolt képességek megélése és elfogadása, a jobb jövő lehetősége, és a varázslatos képi világ mindig feltöltötték kicsit. Popcornt készített, előszedte dugicsokikészletét, bekészített egy flakon ásványvizet, és magukra terítette hatalmas plüss pokrócát. Jöhet az önsegélyező este.

Ám megszólalt a csengő. Gyomra azonnal tűhegynyire zsugorodott össze, halántékán kidagadtak az erek, szíve kalapálni kezdett. Lehetséges ez? Mégis eljött? Biztosan nem ő az, mit is képzelek, gondolta. Valószínűleg csak Mariann a szomszédból. És mi van, ha mégsem? Ez megtörténhet? Esetlenül cammogott oda az ajtóhoz, és kitárva azt, a lélegzete is elállt. Ricsi ismét meglepte.

– Bejöhetek? – kérdezte a fiú lesütött szemmel.

– Igen, persze – nyelt nagyot Huba. – Csak nem számítottam rád!

– Ma van időpontom, nem?

– De igen, csak… Mindegy. Gyere, a nappaliban vagyok épp… nem gondoltam, hogy… és csak tévézek.

– Látom. Szia, Bonnie – köszöntötte a spánielt, aki farkcsóválva üdvözölte az ismerőst.

– Ülj le bárhova! Én, kicsit… szétszórt vagyok, ne haragudj. Máris hozom a könyveket, meg a munkafüzetedet.

– Nem kell! Nem tanulni jöttem. Beszélgetni szeretnék.

– Értem. Azt hiszem… igen. Beszélgetnünk kellene.

Huba lenémította a televíziót, de nem kapcsolta ki. Érezte, néha muszáj lesz odapillantania, mert nem fog tudni végig Ricsi szemébe nézni. Eleinte a földet bámulták, a tévére vagy a kutyára pillantottak zavartan, majd a tanítvány megszólalt.

– Nem is tudom, hol kezdjem.

– Azt hiszem, én tartozom magyarázattal. Nekem kellene kezdenem. Csak tudod, szörnyen érzem magam. Akkor ez az egész, az, amire gondolok? Mert nem egészen vagyok biztos benne, mit is láttam. Meg abban sem, hogy, amit láttam, az veled is kapcsolatos-e. Nem merek most következtetni.

-          Igen, jól gondolod. Amit láttál, nem véletlen. Mondhatnám, hogy vannak ilyen barátaim, ennyi az egész, de már elegem van a titkolózásból! Nem akarok neked hazudni.

– Miért nem mondtad? Miért nem… – vágott bele hirtelen.

– Viccelsz? Szerinted el kellett volna mondanom?

– Azt hittem, barátok vagyunk! Úgy értem, jó, tudom, hogy csak a tanítványod, de annál többnek gondoltam magam. Annyi mindent megbeszéltünk, én elmondtam szinte mindent… számíthattam rád…

– Ez így is van. Több vagy, mint tanítvány. Barátféle. Én is sok mindent elmondtam, és sosem hazudtam neked!

– De ez? Ezt, miért nem? Sosem, még csak… fel sem hoztad… vagy…

– Hogy hozhattam volna fel? Gondolj bele a helyzetembe! A tanárotok vagyok. Ez a munkám végét is jelentheti ebben a mai hülye magyar valóságban!

– De én… szerinted továbbadtam volna?

– Nem tudom. Nem! Biztos nem… de mégis. Hát ilyen esetben az ember nem lehet sosem elég óvatos. Másrészről, még csak, tizenkilenc vagy! Mikor mondtam volna el?

– Olyan rég ismerjük egymást! Mikor a suliba jöttél, még az elején tanítottál is, hatodikban.

– Igen, a hatosztályos elején. De, ne viccelj… Mondanám ezt el egy tizen-pár éves gyereknek? Ugyan hogy élted volna meg? Meg okom sem volt rá. Kedvellek, jó barát vagy, jó tanítvány, de hogy ilyennel terheljelek…

– Tudom én, értem, csak akkor is. Nem értem! Olyan furcsa így megtudni. Most akkor ismerlek vagy sem?

– Persze, hogy ismersz! Amennyire eddig is ismertél. Bizonyos dolgokat nyílván nem tudsz, ami ehhez kapcsolódik, de a többi minden úgy van, ahogy volt. Nem változtam sem én, sem a barátságunk. Mármint részemről. Részedről persze nem tudom. Értsd meg… ez nagyon nehéz dolog. Az egész életemet bonyolultabbá teszi. A legközelebbi barátaim közül sem tudja mindenki. Sőt a szüleim sem. Nem fogom pont a tanítványaimat beavatni, bármilyen közel állnak is a szívemhez.

– Csak én azt éreztem, hogy megbízunk egymásban. Olyan rendes vagy velem, közel állunk egymáshoz, és most padlót fogtam ettől! Összezavarodtam. Eszembe jutnak az ökörködéseink, a beszólásaim… Nem sértettelek meg soha valahogy?

– Most komolyan? Te ebben a helyzetben az én lelki világommal törődsz, hogy beszóltál‑e a témában? Hihetetlen vagy! Nyugi, sosem sértettél ilyen határt. De ez számít most legkevésbé. Komolyan, nem is értem, hogy most nem is az a bajod, hogy ez kiderült, hanem az, hogy nem mondtam el.

– Valami olyasmi. Nem tudom megfogalmazni. Csalódott vagyok, de nem abban az értelemben. És most te akkor meleg vagy?

– Hát izé… Igen, ja – válaszolta zavartan. Nagyon kiakaszt a tény?

– Annyira nem. Mert hát ettől én még úgy bírlak, ahogy eddig. Az az ember vagy, aki eddig, csak meglep. Nem gondoltam volna rólad. Azt is hittem, hogy Nóri nénivel kavartok. Meg olyan „tökéletes” pasi vagy, akiről az ember mintát vesz.

– Ezt örömmel hallom, de tényleg. És mi játszódott le benned szombaton? Mikor megláttad Bazsiékat.

– Nem is tudom. Teljesen összezavarodtam. Megijedtem, hogy olyanba csöppentem, amibe nem szabadott volna. Hogy olyat látok, ami titok, és éreztem, hogy te is rosszul érzed magad. Arra tudtam csak gondolni, hogy ki kell hátráljak valahogy a helyzetből. A legegyszerűbb dolognak tűnt elszaladni. Aztán egész hétvégén ezen agyaltam. Hogy most jól láttam‑e egyáltalán. Meg hogy ez mit is jelent. Mert ugye téged nem láttalak bármi olyat is tenni. Úhh, totál összevissza cikázott bennem minden!

– Nagyon sajnálom. Látod, mi lett volna, ha ezt fiatalabbként éled meg? A tudat. Így is elég fiatal vagy. Nem akartalak belekeverni.

– Jó, azért már nem vagyok csecsemő. És láttam, meg hallottam már sok cifra dolgot. Ebben is, mondom, az a meglepő, hogy én miért nem tudtam, meg hogy te… ez tényleg lehet?

– Igen, ez lehet. Nem tudok tenni ellene, és talán már nem is akarok. Pedig sokáig küzdöttem, elfojtottam, elleneztem magamban, és kerestem a gyógyírt.

– Nem találtál?

– Hát nem. Ebben az értelemben nem. A gyógyír nem más, mint ha elfogadom magam, meg tanulom kezelni a mindennapokban, kidolgoztam pár „menekülési” stratégiát helyzetekből, és igyekszem a munkámmal, a humorommal kitűnni, nem mással.

– Szerintem sikerült. Klassz tanár vagy, és jó ember. Őszintén mondom.

– Ezek szerint nem utáltál meg?

– Nem. Viszont sok dolgot kell még összeraknom a fejemben. Emésztgetnem, visszagondolnom.

– Tudod, nem akarom, hogy emiatt változzon a barátságunk, de óhatatlanul is fog. Esetleg zavarba fogsz jönni, maga a tudat, meg ilyesmi. Vagy úgy érzed, kontrollálnod kell magad, mit mondasz, nehogy megsérts. Holott erre semmi szükség. Nem szeretem, ha bárki is emiatt másként kezel. És tudom, hogy nagy teher egy ilyen titkot megtartani, de kérlek, ha egy mód van rá, ne add tovább!

– Ezt megígérem. Nem árullak el. De idő kell, hogy átgondoljam, min is változtat ez.

– És addig? Mi legyen? Kerüljük egymás társaságát?

– Nem szeretnék emiatt lecsúszni a nyelvvizsgáról – mosolygott Ricsi. – És érdekel minden, amit megosztasz velem. Jó veled megbeszélni a világ dolgait. A filmeket, a divatot, a csajokat, ha-ha … bocsi.

– Ne kérj bocsánatot! Hallod! – nevetett ő is.

– Rendben. Szóval, nem biztos, hogy minden helyzetben tudok majd reagálni, és ezt nézd el nekem! Tényleg jó lenne, ha továbbra is barátok maradnánk, és ugyanúgy meghallgatnál, mint eddig.

– Így lesz, én meg ezt ígérem meg. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem küldtél el a fenébe, és nem utáltál meg helyből.

– Ez nem olyan dolog, ami miatt ezt tenném. Nekem tényleg nem ügy ez, csak meglepett. A suliban is van pár ratyi, szerintem… Úgy értem, khhh, tudod. Némelyeken látszik ez.

– Tudom, kikre gondolsz, értelek. Sajnálom azokat a fiatalokat. Nekik vagy sokkal nehezebb lesz, mint nekem volt, vagy sokkal könnyebb. Mindenesetre, akiről egyértelműen lehet vágni, az mindig hamarabb kényszerül elszámolásra. És néha vele számolnak le.

– Hm, volt már rá példa. De tudod, hogy engem nem így nevelt anya. Nem vagyok egy baromarcú.

– Tudom. Emiatt is jövünk ki olyan jól.

– Ja. Meg a Démon akták miatt! Télleg, láttad pénteken?

– Noná! Az mekkora volt, mikor Sean…

A Kristály Zugra ráköszöntött az új hét első estéje. Kint szelíd tavaszi szellő kergetőzött csintalanul a még őszről itt maradt levelekkel. Pörgette, cibálta őket, közben felszabadította a bennük maradt kesernyés illatokat, ami az édesen fűszeres virágok zamatába keveredett. Dani szíve tele volt várakozással. Kinézett a kirakatüvegen, és megpillantotta ismerősét. Kék baseball sapka, farmerdzseki, fehér póló, farmernadrág, fehér csuka. Mintha csak a Blue együttes valamelyik klipjéből lépett volna ki. Nagyon izgalmas látványt nyújtott, mikor belépett az ajtón.

– Szia, Robi!

– Szia. Végeztél mára?

– Ahan. Mehetünk, egy perc. Bezárok mindent.

Lezárta a kasszát, majd az ajtót, végül a rácsot.

– Hogy vagy?

– Jól. Most, hogy látlak, pláne. És te? Mi volt ma veled?

– A suliban semmi extra. A reggeli előadásokat ellógtam, hogy tudjak kicsit aludni. Kell a pihenés.

– Ó, te szegény! Szar is a fősulis lét. Hajnalig tévé, facebook, reggel meg fel kéne kelni.

– Látom, átérzed! Aztán volt négy szemináriumom, még élveztem is őket. Hazamentem, ettem, meg beugrott Zsuzsi.

– Mm, értem.

– Hé, féltékeny vagy?

– Nem, én csak… Bevallom, kicsit furcsa, de természetes. Ő az életed része. Csak nekem is új a helyzet. Szóval nem mondom, hogy repesek, ha a nevét hallom, de elfogadom. Mondtam neked, hogy úgy élj, hogy neked jó legyen. És ne siettess semmit. Én pláne nem foglak.

– Köszi. Tudod, őt is szeretem. Nem tudom pontosan, hogy, meg mennyire, de szeretem, és nem akarom elveszíteni. Teljesen nem. Emellett annyira friss nekem ez az egész, még csak emésztgetem, ami velem történik. Figyelem magam, az érzéseim, a gondolataim, próbálom kicsit kívülről szemlélni saját magam. Ma felhoztam neki a témát.

– Zsuzsinak? Mit?

– Már nem tudom, hogy kezdtem arra kavarni a beszélgetést, de szóba hoztam a melegséget. Kíváncsi voltam, hogy reagál egyáltalán a szó hallatán. Hát nem valami pozitívan. Hol röhögött, hogy milyenek már a buzik, női ruhát viselnek, felvonulnak, hol azt ecsetelte, hogy mekkora divat manapság, aztán meg, hogy nem érti, mi a jó egy szőrös seggben, meg ilyenek. Kicsit összezavart.

– Milyen értelemben?

– Megijesztett. A felvetései jogosnak tűntek, hisz egy részét én is nap, mint nap látom, hallom. Másfelől tudtam, hogy ezek csak tipikus sztereotípiák. Ezt látjuk a médiában, a meleg celebek egy nagy hányada hivalkodó. Legalábbis, akik felvállalják.

-          Persze, az általánosítás csapdája. Ebbe még én is beleesek.

Aztán eszembe jutott, amit mondtál. Hogy ne kategorizáljam magam, ne alkossak címkéket, mert pont az tereli félre a világot. Szóval kicsit magamhoz sikerült térnem. Inkább tereltem a témát, és ettünk pár falatot közösen. Utána ment step aerobikra, szóval nem ért rám tovább. Kicsit olyanok vagyunk, mint a sok éve házasok. Együtt vagyunk, de megvan a külön kis életünk. Van némi átfedés, evés, mozi, meg némi szex.

– Pontosan értem. – nevetett Dani. – És mit érzel itt és most?

– Ne hozz zavarba! Tudod, hogy kedvellek, jó a társaságodban. És hogy vonzónak talállak. Különben nem történtek volna ezek a dolgok, amik még ezelőtt soha. Bár tudnám, mindez hova vezet, vagy vezethet. Jó, látni és hallgatni téged, sétálni, titokban megcsókolni.

-          De?

-          Nincs de. Nem tudom, őrlődöm. Szeretném, ha nem lenne ebből semmi gáz. Úgy értem, ha nem kellene másoknak megfelelnem. Mindig bennem van a félelem, hogy most akkor ha kiderül, bekategorizálnak, lehordanak, meg hasonlók.

-          Nem másoknak kell megfelelnünk, hanem önmagunknak. Mégha ez közhelyes is, így van.

-          Az a baj, hogy magam sem tudom, mit akarok. Sosem volt még ilyen. Nyilván érzem, és értem, hogy mi is történik, de annyira új. Nem ismerem még magam erről az oldalról. A reakcióim, a vágyaim, a lehetőségeim. Ezért csak botorkálok, tapogatózok. Bizonytalanok az érzéseim, és ezt nem szeretem.

-          Majd változik ez is. Ahogy telnek a napok, egyre inkább megbarátkozol a dolgokkal. Ahogy mondtam, ne erőltess magadra semmit. Én itt vagyok, ha kell valaki, hogy meg tudd beszélni.

-          Köszi. Most inkább nem agyalok rajta, hanem kiélvezem, hogy veled lehetek! Légyszi varázsolj kicsit el!

-          Micsoda?

-          Mesélj még a jaipuri bazárról! Az annyira izgalmas volt!

– Rendben. Üljünk le ide, a szökőkút mellé. Szóval már említettem Tamarát a szőke ciklont. Nem, hogy Indiában, Magyarországon sem megy el mellette senki szótlanul. Képzeld, mikor meglátták velem, mellei kint, szoknyája szupermini, és szerencsétlenkedett ott a kasmír kendőkkel…

Lívia és Brigi kedélyesen beszélgettek és nevetgéltek Livi lakásán. Közben ment a tévé, várták sorozatukat, amit olyan aprólékosan és élvezettel tudnak kritizálni, ahogy csak két leszbi képes. Van mit megbeszélni a benne szereplő helyes, de szerintük full géj pasikon, a ledér amcsi csajokon, akiknek csak az agyukból hiányzik a szilikon, és persze a jól kiszámítható klisés fordulatokon. Hogy miért nézik mégis? Mert mégiscsak nőből vannak, és szeretik fikázni az amerikai álmot, na meg kikapcsolódásnak sem rossz egy nehéz nap után. Üdítő negyven perc a semmiről, festői floridai környezetben. Ja, és persze a cicik…

De még nem kezdődött el, így a napjukat mesélték el egymásnak. Előkerült Livi anyukája is, mint fő téma. A lány önbizalma már kicsit visszaesett, és félt, hogy mi jön ezután. Nem akart az anyja elé állni, és megint végighallgatni a rágalmakat, a téveszméket. És elveszíteni sem szeretné őt, bármilyen dacos volt is azon az estén. Tudta, hogy apja mellette áll, és segít neki, ám őt sem akarta túlságosan megterhelni lelkileg. A stressz, és veszekedés nem tesz jót az egészségének. Nem tudta, mi lesz a következő lépés ebben az élethelyzetben.

A sors döntött helyette. Megszólalt a mobilja, és a „Muti” nevet írta ki. Hirtelen elöntötte az ideg. Remegni kezdett a keze, aggódva nézett Brigire. De ő biztatta, hogy vegye fel. Muszáj beszélniük. Így hát megnyomta a gombot, és fogadta a hívást. Anyja hangja kimért volt és hűvös. Közölte vele, hogy nem bírja ezt a várakozást, ki van bukva. Beszélni akar vele, most rögtön. Itt áll a ház előtt. A lány teljesen megrémült. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, lecsapta a kagylót. Ismerve anyját, tudta, hogy elindul felfelé.

– Brigi! Itt van anyám! Beszélni akar velem, és most azonnal! Rögtön felér!

– Hű-ha! Most mi legyen?

– El kell menned! Ha itt talál, még jobban kiakad.

– Megértelek, de biztos ez a helyes? Pont azt akarod, hogy elfogadja a helyzetet. Most mégis meghunyászkodnánk előtte? Tényleg menjek el?

– Nem tudom! Jahj, mindjárt itt lesz! Mi a fenét csináljunk?!

– Nem tettünk semmi rosszat, nincs okom elbujdosni. Persze megértem, hogy komplikálom a helyzetet, és, hogy most ez még friss, meg minden.

– Tudod mit? Menj be a kisszobába. Oda sosem szoktam beinvitálni. Maradj itt, de ne gyere ki, egy pisszenést sem! Ha elment, ha túl leszek rajta, legalább vigasztalhatsz.

– Elég kamaszos helyzet.

– Kérlek, Brigi!

– Rendben, elbúúújok. Te pedig legyél határozott, ne hagyd magad megfélemlíteni! Kitartás, itt vagyok veled.

– Köszi – és a következő pillanatban a csengő meg is szólalt.

– Engedj be Lívia, kérlek – szólt kintről az anyja.

– Jövök, anyu – és kinyitotta az ajtót. – Gyere be!

– Megleptelek?

– Nagyon.

– Apáddal már megbeszéltem egy s mást. Illetve csak vitatkoztunk. Veszekedtünk, kiabáltam, volt minden.

– Sajnálom. Azt, hogy miattam…

– Igen. Az agyrémed miatt! Erről beszélnünk kell. Kicsikém, ez így nem mehet tovább.

– Ülj le, anya. Kérsz valamit?

– Egy pohár vizet, igen. Drágám, ugye azóta már meggondoltad magad? Ugye, ez csak egy hóbort most nálad?

– Nem, anyu, nem hóbort. Kérlek, ne kínozz! Ezért jöttél?

– Beszéljük ezt meg. Nyitottnak neveltelek, de nem így. Nem ennyire! Kicsim, ne hozz ilyen helyzetbe!

– Én, téged? Milyen helyzetbe?

– Annyira szeretlek, és mindent megkaptál tőlünk. Mit rontottam el, hogy most ezzel büntetsz?

– Nem büntetlek. Én a lányokat szeretem. Te büntetsz azzal, ha nem fogadod ezt el. Anyu, én tényleg leszbikus vagyok. Tudom már kicsi korom óta, voltak jelei, belül, a lelkemben. Csak képtelen voltam beszélni róla. De most már elfogadtam magamban. Így vagyok boldog!

– Nem fogadhatod el! Én orvos vagyok, van sok ismerősöm…

– Anyu, pontosan tudod, hogy ez nem betegség. Nem átmeneti állapot, nem gyógyítható. Pontosan tudnod kellene, mert orvos vagy. Másoknál annyira liberálisan tudtad ezt kezelni. Nálam miért nem?

– Mert te a lányom vagy. Az egyetlen gyerekem! Akinek unokával kell megajándékoznia.

– Szóval ez rólad szól, nem is rólam, igaz?

– Nem így értettem. De miért most? Épp most mondod akkor el? Eddig miért titkoltad? Úgy neveltelek, hogy bármit elmondhatsz.

– Tudom, de addig nem éreztem szükségét, míg nem kerülök olyan élethelyzetbe, hogy fel kelljen fednem magam. Míg nem kerülök valakihez igazán közel, aki miatt ezt vállalnám.

– Erről van szó, az a valaki. Elcsábított, megrontott. Ki az a nő? Valami prostituált?

– Anya, ezt azonnal hagyd abba, mert komolyan mondom, hogy elküldelek! Ne bántsd őt, nem is ismered! Semmi köze ehhez, mármint, hogy leszbi vagyok. Mindig is az voltam. Ő az a személy, akivel most boldog vagyok, akit szeretném, ha megismernének a barátaim, és a szüleim, hogy ez se legyen akadály kettőnk közt.

– Ez undorító!

– Nem az! Ez nem két testről szól, nem két húscafat vagyunk. Ne azt lásd, hogy két… nemi szerv! Muti, mi csupán két ember vagyunk, akik egymásra találtak. Két emberi lélek. A nemiség nem számít. Nekem nem. Már az ókoriak tudták, hogy létezik gyengéd érzelem azonos neműek között is.

– Ne gyere most az ókoriakkal! Nem tudom ezt felfogni. Nem akarom ezt elhinni!

– Pedig kénytelen leszel. Vonatkoztass el! Nem az a fontos neked, hogy boldog legyek?

-          Tudod, hogy az!

Most az vagyok! Már amennyire. Ha ez a lány nem lenne, akkor is leszbi lennék. Csak akkor még most sem tudnád. Nem ő a bűnbak, és nem is én. Nem is te vagy apu! Bár ez genetika, nem ti okoztátok.

-          Nem tudom, már semmiben sem vagyok biztos. Tanultam genetikát, és értek sok mindent,de…Lehet, hogy félreneveltünk?

Nem neveltetek félre. Értsd meg kérlek, ez csak van, senki sem tudja, pontosan miért, vagy mitől. De ugyan úgy jogunk van a teljes és boldog élethez! Jobb lenne, ha nem is lennék?

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Jobb lenne, ha meghalnék Anya? Igen? Inkább, mint hogy meleg lányod legyen!? Ebben a pillanatban anyja ismét sírni kezdett, zokogott, és remegett. Nagyon mélyen érintették lánya halálra célzó szavai. Tudta, hogy igaza van, ugyanakkor képtelen volt még elfogadni. Nem értette és igazságtalannak érezte a sorstól, hogy ez vele történik. Pont vele. Pedig rajta kívül még hány és hány anya szembesül ezzel a világban. De muszáj túlélniük, elfogadniuk, és szeretni így is a gyermeküket. Mert ugyanaz a nagyszerű gyerek, akinek ismerték, és most végre teljes önmagaként állhat előtte. Kiszolgáltatottan az anyai döntésnek, mindennél jobban vágyva most a megértésre és szeretetre, a feltétel nélküli elfogadásra. Ha erre képes, akkor egy lépcsőfokkal közelebb lép  földi létének értelméhez. Ha legyőzi előítéleteit, félelmeit és téveszméit, egy sokkal erősebb kapcsolat alakulhat ki közte és gyermeke közt. Ha nem, mindent elveszíthet. Elveszítheti az értelmet az ittlétében, a személyt, akinek életet adott, akit kilenc hónapon át várt, és sírt, mikor először megpillantotta és a karjaiba zárta. Ez forog most kockán. Az anyai szív döntésre kényszerül.

– Mondasz valamit, anya?

– Ne tedd ezt velem! Nem bírom…

– Mit? Azt ne tegyem, hogy meleg vagyok, vagy azt, hogy elveszíthetsz? Mondd meg őszintén, anyuci, van fontosabb annál, hogy egészségben és szeretetben éljünk, és hogy itt legyünk egymásnak? Bármi is van?

-          Nincs – szipogott. Én szeretlek, csak…

Létezik olyan dolog, ami ezen változtathat? Képes lennél azért elfordulni tőlem, mert nem átlagos a vonzódásom? Ezt akarod tenni, muti? Én nem akarlak elveszíteni! De ha te eltaszítasz, elfogadom.

– Nem akarlak kicsim, nem akarlak.

És még erőteljesebben sírni kezdett, majd magához ragadta a lányát, és szorította.

– Nem veszíthetlek el! Nagyon szeretlek téged, és szükségem van rád! Csak annyira fáj, és nehéz.

– Tudom anya, tudom! Gondolj bele, nekem milyen nehéz volt évekig így élnem! Titkolózva előttetek. Nem vállalhattam fel magam azok előtt, akik a legfontosabbak nekem. Akiknek a szeretete és támogatása mindennél fontosabb. Magamnak is elég volt ezt elfogadnom, és néha az egész világ ellenem van, meg kell küzdenem az előítéletekkel. Veletek már nem akarok. Szükségem van rá, hogy mellettem légy. Anya, kellesz, hogy megbirkózzak a bigott, hülye emberekkel. Kell, hogy támogass!

– Jaj, drágám,ne haragudj rám! Nem akartalak bántani, csak annyira hihetetlen és váratlan, meg hajmeresztő ez az egész. Elhiszem, hogy neked még nehezebb lehet. Bocsáss meg nekem!

– Szeretlek, anya, és nincs mit megbocsátanom. Te csodás anya vagy, a legjobb!

– Köszönöm.

Újra magához ölelte lányát, és nem akarta elengedni.

– Ne haragudj, anya! Bocsásd meg, hogy eddig nem mondtam el, de hidd el, képtelen lettem volna! Bocsáss meg, hogy néha emiatt titkolóztam, vagy hazudtam, de muszáj volt. Kérlek, higgy nekem, mindig aszerint cselekedtem, ahogy neveltetek. Nem tettem semmi olyat, ami miatt szégyenkeznetek kellene. Az összes bűnöm, hogy így születtem, és a lelkemet nem a fiúk érintik meg. Meg tudod ezt nekem bocsátani?

– Nem tehetsz róla, tudom én! Próbálom felfogni. Nagyon szeretlek. Majd valahogy felnövök a feladathoz, ígérem. Nem hagyom, hogy bárki is bántson emiatt. Nem mondhat rád senki semmi rosszat, mert te jó ember vagy. Az én lányom.

– Köszönöm anyuci– sírta el magát a lány is.

– Apád sokkal hamarabb megértette, mit is akarsz mondani. Adj nekem egy kis időt, hogy feldolgozzam! Egyedül erre kérlek. Még meg kell emésztenem. Most szembesültem vele, hogy valójában magammal sem vagyok tisztában. A saját jellemem is próbára teszem. A szerepen megváltozott, és ez kicsit nehéz.

– Annyi időt kapsz, amennyi  kell. Csak ne tolj el magadtól, azt nem élném túl.

– Azt én sem. Bassza szellő, nem is vagyok én olyan hű de liberális, mint hittem. Konok vagyok, és hisztis.

-          És vicces.

Kellettek a sokkoló szavaid, hogy magamhoz térjek. Legalább most már ébredezek. Hogyan tovább? Mit vársz tőlem?

– Semmit, anya. Már ez is elég, tényleg. Néha engedd, hogy elmeséljem, ha valami bánt vagy foglalkoztat. Vagy, hogy van ez a lány… nagyon fontos nekem. Ha ti nem fogadjátok el páromnak, mellettem, akkor én sem leszek boldog vele.

– Értem. De ehhez még kicsit több idő kell nekem! Igyekezni fogok. Majd idővel… ígérem… meg fogom ismerni.

– Rendben. Minden jó lesz, én érzem.

– Én is, Livi. Apáddal melletted állunk. Nem veszítesz el minket. Szeretünk nagyon. Köszönöm, hogy ilyen drasztikusan ébresztettél rá. Ez kellett, belátom.

– Ne haragudj emiatt.

Újra megölelte anyját, és nagy puszit nyomott az arcára.

Dani és Robi randija a végéhez ért. Sokat beszélgettek, és elmélyedtek egy-két ezoterikus kérdésben is. Kiderült, hogy Robitól sem áll távol az alternatív gyógyászat, és érdeklődik az energiák iránt. Olvasott már ezekről is. Dani azért még nem fedte fel előtte képességét, mert nem szerette volna, hogy ezzel befolyásolja a fiút, vagy megijessze az, hogy ő többet lát belőle. Mivel egyikük sem autóval érkezett a találkozóra, így elsétáltak most először Dani lakásához. Robi majd hazataxizik, döntötte el.

– Ilyen se volt még, hogy én álljak a te lakásod előtt. De hát így van ez rendben. Nem is szeretném, hogy mindig te cipelj haza.

– Jól van, azért nem teher. Ha amúgy is kocsival vagyok, nem oszt, nem szoroz. Azért örülök, hogy most te kísértél haza.

– Akkor, ideje búcsúznunk. Köszi, a ma estét is, jól éreztem magam.

– Nincs kedved… feljönni?

– Öhm, izé… Még korai lenne, azt hiszem.

– Jahj, te! Nem úgy értettem! Itt aludnod sem kell - kuncogott. Csak beszélgetni gondoltam, meg ilyesmik.

– Csábító, de lefáradtam. És holnap reggel nyolctól lesz fakultációm, amire muszáj bemennem.

– Értem, nem erőltetem. Csak megkérdeztem, nehogy modortalannak tarts, hogy be sem hívlak.

– Na, majd pont! Kedves vagy, tényleg. Amúgy, láthat itt minket valaki?

– Mire gondolsz? Elég sötét van. Attól függ, mit nem akarsz, hogy lássanak.

– Azt, ha megcsókollak.

– Gyere, húzódj ide beljebb.

Azzal megfogta a srác gallérját, és behúzta a kapualjba. Aztán közelebb hajolt, és végül ajkuk összeért. Először lágyan, majd hevesen csókolóztak, közben kezük fel-le járt a másik testén. Érezték, hogy kívánják egymást, és ha nem itt lennének, talán több is történne. De erre még nem voltak felkészülve, főként Robi nem. Így nehezen, de szétváltak, és egy apró csókkal elbúcsúztak. Robi pár házzal arrébb sétált, és hívott egy taxit. Dani boldogan, de bizonyos testrészében feszítő fájdalmat érezve kullogott fel a lépcsőn.

Ricsi már otthon ült, és a tévét nézte. Fejében a Huba által mondottak kavarogtak. Próbált rájönni, valóban változatlanok‑e az érzései ez után a komoly történet után. Vizsgálta saját gondolatai, és érzelmeit. Tudta, hogy nagyon kedveli mentorát, és hogy a mai világban ez nem lehet ok egy barátság megszakítására. Igazából tényleg nem zavarta a tény, inkább furcsa volt megélnie. Hogy fogja ezután kezelni Hubát? Figyelnie kell magára, a mozdulataira, a vicceire, a szituációkra? Vajon, ha megérinti ezek után is, az többet fog jelenteni Huba számára? Vissza kell fognia magát, ha játszani támad kedve? Talán igen. De nem azért, amire most gondolnánk. Talán nem Huba miatt kell odafigyelnie. Egy biztos, valami megváltozott, és ezzel szembe kell néznie.

Lívia könnyes szemmel búcsúzott anyjától, aki nem győzte ölelgetni és puszilgatni lányát. Szíven ütötte, és egyben észhez is térítette mindaz, amit a lány mondott neki. Nem lehet olyan probléma az életben, ami miatt egy szülő elfordul a gyerekétől, nem szereti, és nem támogatja. Akinél létezhet ilyen, az ne nevezze magát szülőnek. Ezekkel a gondolatokkal tért vissza férjéhez, akivel innentől szent volt a béke, és megnyílt egy új kommunikációs helyzet kettejük közt.

Brigi meghatottan jött ki a kisszobából, és megcsókolta párját. Vele örült a nem várt helyzetnek, és biztosította, hogy ő még inkább türelmes lesz innentől. Livi feszült volt, de óriási energiák szabadultak fel benne, és nagyon megkönnyebbült. Boldogabb még életében nem volt, úgy érezte.