1.kötet 12.

Tizenkettedik fejezet

Ébredni az álmokból

Nóri feldobottan érkezett meg az iskolába. Csak úgy sugárzott az arca. Még Tormánét is vidáman üdvözölte, pedig nem szívlelték egymást. Ledobta a cuccát, és a reggeli szokásos kávéja után indult. Befutott Huba is, fáradt arccal, kicsit karikás szemekkel. Rásandított az órarendjére, és mérgelődve nyugtázta, hogy nincs első órája. Gyakran elfeledkezik erről a szabad reggelről, és ahelyett, hogy otthon aludna…

– Ejj, de nyúzott a fejed Nemes! Nem aludtál?

– Nem eleget. És én marha, már megint nem néztem az órarendre tegnap. Nincs első órám.

– Csórikám, ezért kell otthon is tartani egy példányt.

– Nyugi, van. De azt se néztem. Fenébe.! Pedig most nagyon jól jött volna az a plusz egy óra alvás. Menjünk már ki a teakonyhába dumálni!

– Miért nem aludtál? Én már tízkor lefeküdtem.

– Parasztlányka… a kakasokkal fekszel.

– Menj a …

– Amúgy pörgött az agyam. Állandóan vacillálok. Most, hogy Ricsi tudja. Nem tudom, meddig bírom ezt. Jó lenne, ha elmondhatnám, hogy valójában van itt még egy titok. És akkor kideríthetném, mi az egészről a véleménye.

– Ne hamarkodd el! Most egész jól állsz. Kiderült, elfogadta. Ne bolygasd meg idő előtt. Amúgy, mit érzel vele kapcsolatban? Van árulkodó jel?

– Nem is tudom. Nem igazán. Azt eddig is tudtam, hogy sok a közös az ízlésünkben. Ő is hajlik a művészibb dolgok felé. De ugyanakkor szereti a focit.

– Az kizáró ok?

– Hát, nem. Szoktunk poénkodni azon, hogy a melegek és a foci. Tényleg nem sok közünk van hozzá, mert általában valahogy nem fog meg. Persze vannak kivételek, és a maiak már sokfélék lehetnek. Mások, mint az eggyel korábbi generáció. Szóval lövésem sincs.

– Góóóól.

– Hülye! Nem pedzegeti jobban a témát, mint egy átlagos érdeklődő. Aranyos, vicces, elfogadó, nyitott, de franc se tudja! Bár tudnám! Ha az is, lehet, hogy be se jönnék neki. De maradjunk annál a verziónál, hogy nem is az.

– Uh. Akkor nem jutottunk előbbre. Szóval tényleg maradj nyugton! A ballagás már csak pár hónap.

– Jaja, kibírom, megbeszéltük. Este vagyok csak ilyen agymenős, hogy nem tudom kikapcsolni a gondolataim. Ez mindig is így volt, tudod, hogy nehezen alszom el. És veled mizu? Endre? Megdöntött már?

– Szemééét vagy!

– Szóval?

– Nem, bár nem lenne ellenemre. Száz éve nem szexeltem. Na, jó, csak hat hónapja, de megőrülök. Nekem kell a szex, Nemes! Te hogy bírod ezt?

– Köszi. Nekem itt az amerikai barátom, Casey. Ő kényeztet ínséges időkben.

– Na, de most komolyan! Utoljára azzal a bénával nyomultál, ugye?

– Már vagy egy éve. De mesélj tovább inkább!

– Nagyon rendesnek tűnik, és odavan értem. Nem is értem.

– Hát én se, khh.

– Naa! Tegnap este cukiban voltunk, aztán két órát sétáltunk. Megfogta a kezemet. Olyan jó érzés volt! Már rég nem történt ilyesmi velem. Hazakísért, és feljött. Teáztunk meg minden.

– Mi a meg minden?

– Dumáltunk, sokat mesélt magáról, és meg is csókolt.

– Óh, de édes. Ott is aludt?

– Ugyan már. Kilenckor elment.

– Milyen értelemben?

– Te tényleg fáradt vagy.

– Eléggé. És mi lesz a folytatásban? Lagzi?

– Ott azért még nem tartunk. Kérdeztem, hogy milyen dolgok érdeklik. mik a tervei a jövőben. Mármint nem velem, úgy általában. Szeret a cédéboltban dolgozni, de mondtam neki, hogy abból egy családot nem biztos, hogy el tudna tartani.

– El akarod ijeszteni?

– Dehogy! Értette ő. Én mondtam, hogy pár éven belül gyereket akarok. És benne lenne, ha úgy alakul.

– Lepetézek. Mondom, hogy esküvő lesz.

– Csak filozofáltunk. Nem komoly. Jó vele dumálni, megért. És olyan kis csendes, rendes, lelkes. Tetszik, na!

– Én drukkolok. Igazán.

– Köszi! Na, megyek, mert nekem… veled ellentétben, dolgoznom kell!

– Kac-kac. Én meg legalább előkészülök rendesen a későbbi óráimra.

– Akkor hajrázzunk!

Kilépve a folyosóra, belebotlottak Ricsibe. Köszöntek, majd Nóri elsietett. A fiú megállította Hubát.

- Mi újság? – kérdezte Ricsi.

– Ne is kérdezd, heh, nincs első órám, aludhattam volna még.

– Az szívás. Nekem meg nulladikom is volt.

– Az is szívás!

– Hát, az. Hubi bá, lenne itt valami fontos!

– Mondjad!

– Tudom, hogy a héten már nem lenne óránk, de szeretnék dumálni veled. Nem érnél rá valamikor?

– Dehogy nem. Vagy ma, vagy holnap délután. Amikor neked jó!

– Okés, akkor majd leesmsezzük!

– Rendben. De milyen ügyben? Nyelvvizsgáról?

– Óh, nem. Személyes. De majd akkor. Nem szeretnék itt belekezdeni.

– Rendben, akkor majd egyeztetünk. Na, menj, mert elkésel, és Ágota nénéd leharapja a fejed.

– Menjen a pi…ba!

– Ricsi! A kollegáimról vagy jót… – mosolygott.

– Bocsesz, és csocsesz. Megyek akkor. Majd dumálunk!

– Szia.

Huba elrévedt. Vajon milyen személyes megbeszélnivalója lehet a fiúnak vele? Talán a témával kapcsolatban? Kár lenne belemélyedni, mert könnyen csalódhatok, ha mégsem arról akar beszélni gondolta. Ugyanakkor majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Ilyenkor mindig izgatottá vált, és nem nyugodott, míg meg nem tudta. Valósággal felpörgött a szíve. Lehet, hogy végre történik valami? Van rá esély, hogy arról lesz szó? Legkésőbb holnap megtudja.

Mi lehet most szegény Danival? Tegnap felhívta, hogy mi történt Robival. Mi lehet azóta velük? Lehet, hogy fel kéne hívnom, most, hogy van egy kis szabadidőm, elmélkedett.

– Semmi, Livi, érted, semmi! Eltelt öt nap, és nem érem utol. Én beleőrülök ebbe most már!

– Kérlek, tarts ki! Elhiszem, hogy szörnyű lehet, de nem maradhat így a dolog úgysem. Előbb-utóbb történni fog valami!

– Úgy tűnik, inkább utóbb. Totál kiakadok ettől a helyzettől! Mondd meg, miért nem ad még életjelet sem magáról? Csak egy rövid sms is megtenné. Hogy tudjam legalább, hogy szarul van, és nem akar tudni rólam. Megígérte, hogy megosztja velem… Én pedig, hogy kitartok mellette, akárhogy is!

– Dani, ne stresszeld magad! Gondolj a spiritualitásodra, okkal van minden. Nyugtasd le magad!

– Képtelen vagyok! Törni, zúzni tudnék már! Miért történik ez velem? Mivel szolgáltam rá? Nem teheti ezt velem!

– Gondolj bele, ha ilyen „durva” veled, akkor mit élhet át belül? Magát még inkább büntetheti. Valószínűleg több időre van szüksége, hogy feldolgozza. Ezt meg kell értened, de legalábbis el kell fogadnod!

– Tudom… tudom, csak… áhhrrg, annyira rossz így!

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja.

– Ő az? Ő keres? –kérdezte izgatottan Livi.

– Nem. Én is azt… uhh, a szívem majd kiugrott. Hubi az… Szia!

– Szia, Dani! Nem zavarlak? Dolgozol?

– Nem zavarsz. Itt vagyok Livivel a boltban. Teljesen összeomlottam! Hubi, én belegebedek.

– Azóta sem jelentkezett?

– Nem. Semmit nem tudok róla! Legalább életjelet adna. Vagy mondaná, hogy az életben többet látni nem bír. Bármit! Csak ne így! Nagyon ki vagyok bukva!

– Bár ott lehetnék, hogy segítsek. De nem segít, ha kiborulsz. Tudod, hogy ilyenkor tehetetlen az ember. Emlékezz, nekünk, milyen nehéz volt megélni ezt! Ő még komplikáltabb eset. Barátnő, minden új, majdhogynem a gondolat is. Adj neki időt!

– De mennyit? Lív is ezt mondta, időt. De hát, ő miért nem gondol rám egy kicsit, hogy nekem milyen ez? Én megérteném, tényleg. Csak egy icipici mondatot várnék. Jahj, Huba! Mi jöhet még? Elegem van már a szaros életemből! Mindig csak megszívom.

– Fejezd be ezt a szöveget! – förmedt rá Livi. – Tudom, hogy nagyszerű fiú, odavagy érte, de akkor sem ér ennyit! Egy ember sem tehet tönkre! Erős vagy, és értékesebb annál.

– Livinek igaza van, Dani, erősnek kell lenned! Ott vannak veled a csajszik, mi pedig innen osztjuk az észt. Kérlek, vegyél egy nagy levegőt, és állj a sarkadra! Nem mondom, hogy szard le Robit, de csak azért is maradj erős. Ha jelentkezik, úgyis megenyhülsz, de ha nem… azt is túl kell élned! Nem tudhatod, mi játszódik le benne. Lehet, hogy leírhatod őt. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de igaz barátodként ki kell ezt is mondanom!

– Nem haragszom. Csak magamra. Hogy lehetek ilyen béna, szerencsétlen.

Ebben a pillanatban belépett Brigi az ajtón.

– Nem vagy szerencsétlen! Te nagyon is jó ember vagy, és megtettél mindent a srácért, hogy neki jó legyen – mondta Huba.

– Bocs, ha félbeszakítom a beszélgetést – kezdte Brigi –, de hírem van Robiról!

– Tessék? – képedt el Dani. – Most le kell tennem, Huba! Hamarosan hívlak.

– Mi híred van? És hogyhogy neked? Brigi, kérlek, beszélj!

– Nekem is furcsa volt először, de a lényeg… engem hívott fel. Csak velem mert beszélni, így velem üzent. Hülyén is érzem magam, ne haragudj, Dani!

– Senkire nem haragszom, na, csak beszélj! Mikor hívott? Mit mondott? De pontosan!

– Most hívott, egy órája. Nem akartam telefonon továbbítani neked, így eltartott egy ideig, hogy beérjek. Ráadásul jó háromnegyed órát dumáltunk. Ülj le inkább, jó?

– Jó, hogy ne mindjárt feküdjek! Brigi, szépen kérlek, ne őrjíts meg te is! Ne kímélj!

– Szóval felhívott, remegett a hangja, asszem sírt is. Bár annyira nem ismerem, de mintha pityergés lett volna. Először hebegett-habogott, hogy ő mennyire utálja magát, hogy szörnyű ember, és élni sem akar. Aztán, hogy ne haragudjak, hogy zavar, meg hogy csak engem mert hívni. Téged abszolút képtelen volt, Livit pedig szintén nem merte volna, mivel annyira közel álltok egymáshoz. Elmondta nagyjából, hogy mi történt azon az estén. De ezt már tőled is tudtam. Mondta, hogy minden csodálatosnak tűnt, úgy érezte, felszabadult, végre önmaga lehetett.

– Igen? És aztán?

– Utána megint csak zavarodottan hablatyolt, de a lényeget felfogtam. Azt mondta, mikor felébredt melletted, nem azt érezte, hogy ott van vele valaki, akit szeret, és akiért szembe menne a világgal, hanem azt, hogy valami rosszat tett. Hogy ezért a világ elítéli, és hiába vagy egy nagyszerű ember, nem tudna veled maradni. Egy pillanatig sem. Így hát kipattant, és hazáig meg sem állt.

– Nem értem! Miért nem mondta meg?

– Azzal folytatta, hogy mindent kikapcsolt maga körül, behúzta a függönyöket, és az ágyára omlott. Zakatoltak a gondolatai, nem volt képes elfogadni a tettét, és magát sem. Veled semmi baja nincs, tudja, hogy ő irányította így a helyzetet, de most nem tud elszámolni magával. Retteg, hogy lebukik, hogy megutálja a családja, hogy a barátai elfordulnak tőle, hogy ujjal fognak mutogatni rá, hogy buzinak pecsételik egy életre.

– Istenem… tudom, min megy keresztül! Ez annyira igazságtalan! A hülye társadalom plántálja ezt belénk. Gyűlöld magad, ha más vagy, ha kövér, ha szemüveges, szégyelld, ha meleg vagy, ha mozgássérült vagy roma, gyűlöld magad, és állj be a sorba. Mennyire gusztustalan a világ! – fakadt sírva Dani.

– Nyugi, kicsim, nagyon szeretünk! – támogatta Livi.

– Sajnálom, Dani, borzalmasan fáj érted a szívem! És persze Robiért – folytatta Brigi.

– Meséld tovább… mit mondott még? – szipogott a fiú.

– Azt mondta, napokig ki sem ment az utcára, csak feküdt, evett, aludt, agyalt. Iskolába sem volt, a barátnőjével sem állt szóba, elvágott mindent a külvilággal. Ma volt az első nap, hogy hírt adott magáról. Össze van zavarodva, fél, fáj neki. Nem akart téged bántani, de most képtelen eléd állni. Úgy érzi, nem tudna a szemedbe nézni, vagy beszélni veled. Kéri, hogy bocsáss meg neki, és felejtsd el őt!

– Nem. Ezt nem kérheti!

– Szerintem csak most érez így. Idővel biztos megnyugszik, és megkeres majd. De most tényleg nagyon zaklatottnak tűnt. Megkért, hogy mondjak el mindent neked, hogy kérjem a bocsánatodat, és hogy ne gyűlöljük őt ezért!

– Gyűlölni? Szeretem! Segíteni akarok neki! Beszélni akarok vele! Muszáj, hogy meghallgasson!

– Most nem fog, Dani, nem fog! Nem elég erős hozzá. Idő kell neki. Nagyon váratlan fordulatot vett az élete, és nehezen dolgozza fel. De fel fogja, meglátod! Talán csak egy hét, és megkeres. Most ennyit tudott tenni. Akarta, hogy tudd, mi is történt! És nagyon kérte, hogy ne haragudj, de egyelőre ne keresd. A számát is megváltoztatja.

– Áhhh, ezt nem tudom… nem… igazságtalanság! Miért nem beszélhetek vele? Segíteni akarok csak! Megnyugtatni, vigasztalni!

– Dancsókám, most nem teheted. Ő nem akarja. Ezt tiszteletben kell tartanod! De ahogy Brigi mondta, talán csak egy kis idő, és ő maga fog felhívni. Gyere ide… ölelj meg!

A nap végén Huba és Nóri ismét a teakonyhában kötöttek ki. Elfogyasztották uzsonnájukat, és közben megosztották a nap eseményeit. Nóri úgy ette az édesanyjától hozott marhapörköltet, mint aki három napja nem evett. Huba fitness salátáját ette ugyanilyen vehemenciával.

– Ümm – kezdte Nóri –, mondjad már, mi van Danival! Azt mondtad a második szünetben, hogy beszéltél vele.

– Igen, beszéltünk. De csak röviden. Hirtelen rakta le. Nagyon zaklatott volt szegény. Robiról nincs hír már vagy öt napja. Teljesen összetört, ki van bukva.

– Anyám, hát el is hiszem. Mi lelte azt a srácot? Miért viselkedik így vele?

– Nem tudom, de nem ítélkezhetünk. Ha beleképzelem magam a helyébe… hát nem irigylem! Nekem nem volt ilyen bonyolult a helyzetem, mégis megszenvedtem ezzel az egésszel. Évekig küszködtem, kínlódtam, próbálkoztam hol az egyik, hol a másik oldalon. Utálatos egy dolog, és komoly lelki tusa. Daninak most biztos szar, de én megértem Robi helyzetét is. Csak tényleg hallathatna valami minimálisat magáról. Ennyire nem lehet eltűnni az elől, aki félti, kedveli, törődik vele.

– Igazad van. Hálát adok a sorsnak, hogy nem lettem leszbi vagy hasonló. Nekem így is túl komplikált az élet.

– Mit csinálsz délután? Van kedved capuchinózni egyet?

– Esélytelen. Találkozom Endrével. Ne mondj semmit, nem érdekel!

– De igen, mondok! Látod, máris hanyagolsz. Te céda. Pár hét és a nevemre se emlékszel.

– Ne drámázz! Te ugyanezt tennéd.

– Nem igaz! Én még szerelmesen is figyelek a barátaimra, és önzetlen vagyok.

– Jó igaz, de te túl jó vagy. Én viszont gyarló. Szóval le vagy rázva.

– Te meg le vagy szarva!

– Na, egészségünkre! Tudnék most enni egy sütit.

– Ahh, aztán meg nekem visnyogsz, hogy kövér vagy. Na, gyere, menjünk. Van egy kis csoki a fiókomban, adok.

– Ó, azt pont szeretem.

Kifelé menet bejelzett Huba telefonja, smse érkezett. Ricsitől. „Szia. Akkor ma, ha jó neked, dumálhatnánk. Háromkor végzek, megkereslek a tanáriban. Üdv”

Huba újra izgatottá vált, a szíve a torkába ugrott fel. Vajon tényleg miről szeretne beszélgetni? És miért vagyok ilyen ideges, mint egy hülye kis tini első randi előtt? Szörnyű, hogy nem növök fel.

– Nemes? Mi ütött beléd? Hállló? Föld hívja…

– Én csak… sms jött.

– Azt észrevettem. Rossz hír?

– Nem tudom. Ma délután kiderül.

– De mi van? Ki írt?

– Ricsi. Szeretne velem személyes ügyben beszélgetni. Nemsokára találkozunk. Szerinted?

– Fogalmam sincs. De ne lihegd túl. Lehet, hogy valami számodra semleges téma. Az is lehet, hogy csaj ügyben kér tanácsot.

– Most felvidítottál, köszi. Menjünk, nekem is kell az a csoki!

A Kristály Zugban már csak Livi és Brigi voltak bent. Dani összetörten ment haza. Nem tudta, mihez kezdjen magával ebben a helyzetben. Végig tudta, hogy nem lesz könnyű, ha belefog ebbe a kapcsolatba Robival. Tudta, hogy ez a helyzet tartogathat nagyon vidám és izgalmas dolgokat, ugyanakkor oltári bukást is. Mégis belement. Vállalta, hogy kockára teszi szívét, és akkor is a fiú mellé áll, ha nem őt választja. Azt is elfogadja, ha nem neki kedvező döntést hoz végül. Most mégis értetlenül állt a történtek előtt, képtelen volt ésszerűen gondolkodni, és higgadt maradni. Minden porcikája sajgóan összefacsarodott, émelygett, szédült. Legszívesebben ő is elbújt volna a világ elől. De leginkább azt szerette volna, ha odabújhat Robihoz, és megbeszélhette volna vele ezt az egészet. Lesz még módja erre valaha? Csak ez járt most a fejében. Mindeközben Líviáék próbálták megbeszélni a szituációt, amiben ők is mélyen érintettek most már.

– Annyira bánt ez az egész Livi! Miért pont velem üzent? Illetve értem, hogy miért, csak kellemetlen. Nem szeretek rossz hírek hozója lenni! Szívemből sajnálom Danit.

– Tudom, és nagyon korrektül viselkedtél. Büszke vagyok rád! Ezzel is csak azt érzem, hozzám tartozol, az életem része vagy. Látod, még a problémáink is közösek lettek. Bár ne így lenne ebben az adott helyzetben!

– Örülök, hogy így érzed. Én is. Bajban ismerszik meg a barát, hát ez tényleg igaz. Mi lesz most? Tudunk valamit tenni a fiúkért? Te ismered Danit már ezer éve.

– Azt hiszem, most magára kell hagynunk kicsit. Dancsó nagyon erős, értelmes, tudja, mi a helyes. Csak időre van szüksége. Tudja ő jól, hogy ez benne volt a pakliban, és azt is, hogy Robi nem akarta bántani ezzel, csupán képtelen kezelni az új élethelyzetet. Én totál megértem mindkettőt, bár szeretném, hogy ne így legyen, és hogy Dani végre boldog legyen.

– Anyukádról mi hír?

– Jól van, vagyunk. Apa sokat beszélget vele. Állítólag már nevetni is képes a sánta poénjain. Szerintem minden rendben lesz vele. Egy kis idő, és téged is meg akar majd ismerni. Ha ezzel megbirkózott, nem gondolod, hogy hagyja, hogy ne teszteljen le! Még ha nem is vagy fiú, át kell esned a tűzkeresztségen.

– Nem túl megnyugtató, ehh. Azért remélem, nem kínoz halálra majd! Huba azóta már biztos szénné aggódja magát.

– Fel kéne hívnunk! Úgyis pangás van, mindjárt rácsörgök.

– Csináljak addig egy teát?

– Az jó lenne! Rooibost kérhetek?

– Én is arra gondoltam. Este beülünk egy mozira?

– Jó, menjünk. Már ha Dancsónak nem lesz szüksége rám. De kétlem. Most egyedül rágódik a Robi ügyön. Ismerem már, pár nap, és össze fogja szedni magát. Persze biztos akkor kerül majd elő újra a srác… Csak, hogy ne legyen egyszerű.

– Mint valami szappanoperában, mi?

– Hát komolyan, néha úgy érzem, valami filmben vagy regényben szerepelek. Az életem egy kész sorozat.

– Hah, és bízzunk benne, hogy amerikai, nem brazil!

– Há-há … Amúgy mit nézünk a moziban?

– Arra az új vígjátékra gondoltam Kate Hudsonnal.

– Ő cuki csaj. Jó lesz nekem is! Na, rácsörgök Hubára, talán már nincs órája. Próbálom… Csöng, de …

– Mi az?

– Nem tom, nem veszi fel…

– Talán mégis órája van. Mennyi az idő?

– Három múlt. Kétlem, hogy órája lenne. Max valami korrep, vagy szakkör.

– Merre csavarogsz, Huba bá…

Huba és Ricsi a nappaliban ültek, a tévé néma volt és sötét. Egy-egy kóla, és némi ropi kíséretében várták, hogy valamelyikük megszólaljon. Végül a srác törte meg a pillanatnyi csendet.

– Hmm, szóval…

– Szóval? Mesélj, mi az a személyes? Kíváncsivá tettél. Örülök, hogy velem akarod megdumálni, csak tudnám, mi az.

– Huh. Hát máris megtudod. De hol is kezdjem?

– Vágj a közepébe, úgy a legegyszerűbb!

– Kicsit félek.

– Ugyan mitől? Te olyan dolgot tudsz már rólam, és kibírta a barátságunk. A világon nincs olyan dolog, amiről velem ne beszélhetnél. Pláne olyan, ami miatt esetleg elmarasztalnálak. Én aztán senki fölött nem török pálcát.

– Ne dumálj már ennyit, Hubi bá, mert csak összezavarsz!

– Akkor? Mesélj! Nem bírom már tovább.

– Okééé… Nos, van ez a dolog veled. Ez a meleg helyzet.. És ehhez kapcsolódna valami.

– Értem. Mondd csak.

– Itt, most, izé, nem egészen rólad akarok beszélni.

– Hanem?

– Magamról. És erről az ügyről. De tuti, hogy… hát huh, de izé már…

– Most már komolyan aggódom. És belül tényleg kavarogtak a gondolatok Huba fejében.

– Te olyan őszinte voltál velem. Jó, lebuktál végül is… Na, de akkor is. Utána korrektül elmondtál mindent.

– Te pedig korrektül reagáltál. Le a kalappal!

– Azért nem teljesen. Nem mondtam teljesen igazat, vagy, hogy is mondjam… hát, hogy, nem úgy…

– Heh? Akkor mégiscsak gondod van azzal, hogy én… Nem tudod mégsem elfogadni, vagy tartasz tőlem? Szeretnéd, ha mégsem…

– Hagyd már abba, így sose fogom elmondani! Kérlek!

– Jól van, na, kac-kac…

– Nem úgy, abban az értelemben. A reagálásom őszinte volt, semmi bajom ezzel, vagy veled. Csak épp, nem voltam teljesen… áhh, beszarok!

– Levigyelek Bonnie-val együtt sétálni?

– HUBA BÁÁ!

– Csak próbálom oldani a helyzetet, mert már totál nem értek semmit!

– Akkor figyelj! Én nem mondtam el neked valamit. Amit azt hiszem, így utólag, szóval, hogy illett volna. És ne szakíts meg! Szóval mindig mindent megbeszélünk, már jó ideje. Mindig kisegítesz a bajban, törődsz velem, meghallgatsz, igazi jó barát vagy. Még ha tanár is. Na, érted. De ne szólj! Remélem, te is legalább ennyire kedvelsz engem, és nem fogsz haragudni, hogy erről a személyes témáról csak most beszélek. Hogy eddig nem említettem soha, és nem kértem benne a segítséged, vagy véleményed, vagy akármit. Csak hát kínos. Meg bármit is mondtam korábban, van téma, amivel még én sem hozakodnék elő egykönnyen. Még mindig ne reagálj! De most, hogy ez az egész megtörtént veled, a lebukás, meg minden, és, hogy beszélgettünk azóta sokat… hát izé. El kell mondanom, hogy azon az ominózus estén, amikor jöttem a munkafüzetért, és megláttam, azt, amit…és sokkot kaptam! Hát nem teljesen úgy, és azért, amiért gondolod. Amikor eszméltem, hogy ha neked ilyen barátaid vannak, és többen egy helyen, akkor valami sántít a buliban. Bevillant, hogy te is akkor talán… és elrohantam. Ezt te is vágod. Ne szólj! Valóban az is motoszkált bennem, hogy miért most, és így tudom meg, és ugye fura volt, ahogy mondtam. Nehezteltem, hogy nem osztottad meg. Csak… hát,nem egészen önzetlenül, barátként, hanem mert,ha tudom, akkor talán... Talán nekem is könnyebb lett volna. Lett volna kivel beszélgetnem a félelmeimről, a feleszmélésről, a riadalomról, ami eltöltött. A kényes ügyekről, mikor valójában én magam csesztem el egy-egy kapcsolatomat, mert tudat alatt szabadulni akartam. Összevissza ez az egész, ugye? Azért csak kilyukadok már a lényegre. Azért volt fura, és rossz, mert hátrányban éreztem magam, mert tudtam, hogy nekem is lenne mit megvallanom. De mivel nem gondoltam rólad, csak talán tudat alatt éreztem… szóval amúgy ki tudja, hogy elmondtam volna‑e. Mármint azt, nah, kinyögöm egyszer. Utálom kimondani. Hubi, én úgy érzem, hogy én sem vagyok hetero! Ez a nagy büdös helyzet. És most már szólhatsz!

Huba azonban szóhoz sem jutott. Valósággal fejbe ütötték a hallottak. Mindig is ezt akarta hallani, megtudni, hinni, vagy remélni, és most mégis kikerekedett szemekkel ült némán. Szíve zakatolt, orrlyukai kitágultak. Hirtelen mit kezdjen a bejelentéssel? Hiszen az, hogy elképzelte, és hogy a valóság tényleg ez, nagyon megrázó tud lenni. Ébredni egy álomból. Minden világos, mégis minden zavaros. Ezzel most újra fenekestül felfordult a kapcsolata Ricsivel. Tényleg erre vágyott? Riasztó az ébrenlét. Mi van, ha elmondja Ricsinek, hogy szereti, de az nem viszonozza, és most a nagy igazságok pillanata után emiatt szakadnak el egymástól? Óriási felelősség ült a vállára. „Mit tegyek?” – gondolta maga elé bámulva.

– Banyek! Nem szólsz egy szót sem? Én mindjárt hülyét kapok!

– Igen, igen… itt vagyok. Bocsánat! Csak tudod, nem kicsit sokkoltál most.

– Ne szivass! Azt ne mondd, hogy zavar, hogy én esetleg meleg vagy bi vagyok!?

– Nem, persze, hogy nem erről van szó! De emlékezz, mikor téged ért váratlanul velem kapcsolatban. Most ugyanaz van, fordítva. Nem tudom, mit mondjak. Hogy örülök? Vagy, hogy sajnálom, hogy te is ezzel a kereszttel kell, hogy élj? Tényleg váratlanul ért! Még ha, ahogy mondtad, tudat alatt nekem is esetleg… szóval eszembe ötlött, hogy mi van ha. Hisz annyi mindenben egyezünk. De így a valóság…

– Most akkor mi van?

– Semmi gáz, na! Ez a lényeg. Csak nehéz volt megszólalni. Örülök, hogy elmondtad, hogy megtiszteltél a bizalmaddal. Most már azt hiszem, tényleg nem maradt titkunk egymás előtt.

Vagy mégis, gondolta.

– Akkor jó. Féltem, hogy majd azt mondod, ne barátkozzunk, mert nem egészséges, vagy mittomén.

– Ugyan. A heterok is barátkoznak, anélkül, hogy feltétlen… na érted. Ez nem változtat azon, hogy kedvellek, és barátomként tekintek rád. Most már… hát, eggyel több közös témánk lesz.

– Tényleg, mosolygott. Áhh, csak olyan szar, buzi vagyok, úgy néz ki.

– Nem vagy „buzi”. Egy rendes, intelligens, kreatív, jó humorú, tisztességes, imádnivaló srác vagy. Ja, talán a saját nemedből fogsz párt választani. Talán. Ez van. Én itt vagyok, leszek is, és bármikor megbeszélhetsz velem bármit! Kinyílt egy újabb ajtó köztünk.

– Jólesik ezt hallani. Kérlek, ne beszélj senkinek erről! De egyáltalán senkinek! Nem szeretném, ha kitudódna. Attól azért félek. Pláne így suli vége felé.

– Megígérem. Lakat a számon. És ki tudja rólad?

– Nem sokan, alig valaki. Egy lány, akivel neten levelezek. Ő volt az első, akivel megosztottam. De sosem találkoztunk még. És volt egy fiú, akivel találkoztam, járogattam vagy mi… de csak két hétig. Szóval ő nyílván sejti. Bár neki azt mondtam, csak kíváncsi vagyok. Mert magam sem tudtam, vagy elfogadni nem akarom. Kell az a kiskapu, afféle menekülési útvonal. Érted, ugye?

– Teljesen. Én is így voltam ezzel a te korodban. Jogos, ahogy gondolkodsz, és az is, ha kicsit félsz. Én is félek. Nap, mint nap. Csak nekem már több támaszom van.

– Anyudék tudják?

– Nem. Képtelen voltam még elmondani.

– Hát, én se hiszem, hogy valaha elmondom. Kinyírnának!

– Azt azért nem hiszem. De dobnának egy hátast a tieid is. Meg úgy vagyok vele, amíg nincs olyan ember mellettem, aki az életem része, a párom, akivel együtt élek, addig minek idegesítsem őket?

– Ja, bölcs gondolat. Biztos én is így leszek ezzel.

– Akkor, mi van a csajokkal? Bettibe totál bele voltál…

– És tényleg. Nem hazudtam. Régen mindig lányokba voltam szerelmes. De szexuálisan nem keltik fel mindig az érdeklődésemet. Sajnos. Vagy nem tom. Emiatt megfeneklett az a pár rövid kapcsolatom is velük. Tudtam meg éreztem én, hogy nem oké, ezért megmérgeztem a dolgot, addig ügyeskedtem, míg végül zátonyra futott az egész. Szánalmas.

– Dehogy az. Ez természetes. Sokan voltunk, vagyunk így. Nehéz beletörődni a megváltoztathatatlanba.

– Tudod, tényleg örülök, hogy a barátom vagy. Szükségem lesz rád!