1.kötet 3.fejezet

Harmadik fejezet

Szülők a fedélzetre

Lívia épp az édesanyáéknál volt, mikor megcsörrent a telefonja. Brigi hívta, ezért azonnal izgatottá vált. Anyja nem tudta, hogy Livi a lányokat szereti, azt hitte, Danival való kapcsolata több, mint ők állítják. De mivel még nem tartanak ott, hogy eljegyzés, összeköltözés, ezért nem akarták publikussá tenni. Ha kiderült volna számukra az igazság, valószínűleg nagy botrány törik ki. Édesanyja nyugdíjas orvos, édesapja pedig építész volt nyugdíjazásáig. Nagyon szeretik egy szem lányukat, és már vágynának az unokákra. Alapjaiban liberális, széles látókörű szülők, mindig is nyitott szellemben nevelték a lányukat. Ezért is tudta viszonylag hamar elfogadni magát, és megbarátkozni a gondolattal, hogy ő bizony a mellekre bukik, és az is lehet, hogy sosem lesz királyfija fehér lovon. Azért annyira még sem tartotta őket liberálisnak és elfogadónak, hogy a saját családjukban, pláne egyetlen lányuknál tolerálnák a másságot.  Egy korábbi alkalommal szóba került anyja és közte a téma. Egy magyar színészről cikkezett a bulvársajtó, és pedzegette másságát nagy buzgalommal.

-          Szerencsétlen Hegyi Norbert! Miért kell így támadni? Egyáltalán mi köze ahhoz bárkinek is, hogy mit csinál a hálószobájában – mondta anyja a cikket látva.

-          Igazad van anyu! Semmi köze hozzá a nagy nyilvánosságnak! És ettől még nem lesz se több, se kevesebb! Te ismersz melegeket anyu?Azt hiszem így direktbe nem. Sejteni sejtettem már meg. A kórházban is volt egy ápoló fiú, aki számomra gyanús volt. Meg hát ott volt a kollegám, Szentirmai doktor! Se feleség, se gyerek, csak a nagy utazások, és a nagy színes köd körülötte.

-          Én ismerek meleg fiatalokat.

-          Tényleg? Közeliek?

-          Mmm, nem kimondottan.

-          Az jó.

-          Miért?

-          Tudod, azért jobb ezektől a dolgoktól távol maradni. Elfogadó vagyok, ismersz. Nem könnyű nálam kiverni a biztosítékot. De nem ismerem a dolog hátterét, hogy mitől válik valaki ilyenné. Állítólag többen csak divatból.

-          Divatból? Ne már! Hülyeség!

-          Kislányom, egy biztos! Adj hálát a sorsnak, hogy te normálisnak születtél! Megbolondulnék, ha még miattad is aggódnom kéne! Elég nekem apád prosztata gyulladása.

-          Kösz Muti.

-          Mit?

-          Hogy figyelsz rám – zárta le a témát. Ekkor erősödött fel benne az érzés, nincs még ideje előbújnia. Talán soha nem is jön el az a pillanat. Mindenestre a félelem erős lett benne, hogy anyja előtt nem áll majd meg ezzel.

Egy lánynál kevésbé feltűnő, ha a saját neméhez vonzódik, mert a fiú barátok megléte azt a látszatot kelti, hogy körül van rajongva az erősebbik nem által. Pláne, hogy Lív imádta a kocsikat, és fiatalabb korában még tunning börzékre is elment a haverjaival. Járt is olykor srácokkal, nem esett nehezére, volt, aki imponált neki. Viszont a szex nem igazán ment. Nem érezte elég jól magát, illetve azt érezte, hogy ez nem az igazi. Dani többször mondta neki, „Azért a leszbiknek ebben is könnyebb, csak szét kell raknotok a lábatokat, aztán színleltek. De én nem leplezhetem, hogy nem áll föl!”

Hát igen, Dani. „Az a srác annyira kedves, tisztelettudó, jó fiú. Örülünk, hogy ilyen jóban vagytok” – mondták neki sokszor a szülők. Célozva ezzel arra, hogy szívesen fogadnák Danit a családban, mint vejüket. Olykor kétértelmű megjegyzésekkel és kérdésekkel is körbelőtték. „És ti mindig kettesben lógtok? Daninak van más lány az életében? Hogyhogy együtt nyittok boltot, Livikém?” És a többi.

Most viszont a vonal végén egy dögös csaj várta, hogy felvegye a telefont. Kissé parázott, mert nem nagyon szokott félrevonulni anyja elől, ha hívják. Ezen a beszélgetésen azonban érződhetett volna, hogy szívügyről van szó. Ha meg túl kimérten beszél, akkor Brigi hiheti, hogy gond van. Lerázni sem akarta, vagy elodázni, hisz teljesen be volt már sózva, hogy beszélhessen vele. Valami cselhez kellett folyamodnia.

– Anya kint veszem fel, mert fontos üzleti ügy. Új beszállító, angolul kell dumálnom, zavarna, ha itt vagytok, bocsi… – és gyorsan elindult ki a kertbe, miközben felvette a telefont.

– Szia, Livi! Már majdnem letettem, azt hittem, nem veszed fel!

– Bocs, csak anyáéknál vagyok, és ők, tudod… Szóval nem vágják.

– Igen, értem. Hívtalak volna még később.

– Most már mindegy, elintéztem. Beadtam, hogy üzleti ügy, és kijöttem a kertbe. Legalább kicsit a kutyumat is látom. Mióta elköltöztem, alig vagyok vele.

– Miért nem lakik veled?

– Mert a lakásom ötvennégy négyzetméter, ő pedig egy leonbergi.

– Óh, akkor megértem. Nekem csak egy ékszerteknősöm volt, de már sajnos nem él.

– És mi újság? Milyen a napod?

– Bent vagyok a szerkesztőségben, épp a képanyagot nézem át.

Unatkoztam, gondoltam, rád csörgök.

– Jól tetted, örülök! A boltban délelőttös voltam, innentől csak vásárolok, lótok-futok, anyáéknál vagyok látogatóban, ilyesmik.

– Mit csinálsz este? Lenne kedved moziba menni? Játszanak egy Almodóvar-filmet a Művész Otthonban.

– Nem is rossz ötlet! Hánykor kezdődik?

– Kilenckor. Előtte meg dumálhatnánk, sétálhatnánk vagy hasonló.

– Benne vagyok! Akkor mondjuk hétkor? Megvesszük a jegyeket, aztán csavargunk még egy kicsit!?

– Rendben. Akkor talizzunk a Művész bejáratánál hétkor!

– Ott leszek!

– Szia.

– Hali.

– Kicsim, olyan jól beszélsz angolul, mintha csak magyarul hallanálak! – szólalt meg az anyja mögötte. Livi jéggé fagyott.

– Anyu! Na, nem is hallottam, hogy utánam jöttél!

– Igen, mert eszembe jutott, hogy vizet kellene adni Bömbinek. Kijöttem, mert gondoltam, az nem zavar a nagy tárgyalásban, amíg adok a kutyádnak inni.

– Izé… hát hamar lezárult. Megszakadt a vonal, Londonból hívtak, tudod.

– Nem tudom. Furcsa vagy nekem, kislányom! Megérzem, ha nem mondasz teljesen igazat! Kivel beszéltél, hogy én nem hallhattam?

– Jaj, anya! Elég nagy vagyok már, lehetnek titkaim – nevetett mellé kényszeredetten.

– De előttem? Sosem szoktál ilyen zavart lenni egy telefontól. Ha jól hallottam, moziba mész?!

– Muti, te hallgatóztál!

– Nem, dehogy! Erre értem épp ki, meg az elköszönésre. Ejnye, drágám, hát nincs abban semmi, ha a Danikával moziztok, randiztok. Tudod, hogy mi nagyon szeretjük, és…

– Nem! Nem Dancsóval beszéltem. Miért, csak vele találkozhatom? Nem lehet más az életemben? Hagyd már ezt a Danit vejkónak agyrémet! – forrongott a lány.

Már sokszor érezte, hogy kibukik belőle a dolog egyszer. Néha nagyon erősnek érezte magán a nyomást. Ha épp találkozgatott valakivel, ki kellett találnia, hogy miért látogatja ritkábban őket, vagy miért fontosabb neki egy program annál, hogy az anyjával főzzön. Nem kis szervezést, rugalmasságot, kreativitást igényel, ha az ember fia vagy lánya melegnek születik, és ezt titkolni akarja az ősei előtt. Amikor anyja a pelenkareklámok alatt nyöszörögni kezd, vagy megállnak minden babakocsi mellett a közös séta alkalmával, és a kedves barátnőknek is arról beszél, hogy a kicsi lánya hamarosan biztos… hisz ott van az a kedves Danika is… Olyankor mindig eldurrant az agya, és legszívesebben robbantotta volna a bombát. Számtalanszor ordította ilyenkor, ELEGEM VAN, MELEG VAGYOK!!!! Persze csak magában. Az anyjával folytatott diszkurzus emléke mindig visszatántorította.

– Miért lettél ilyen pukkancs hirtelen? Nem akarok rosszat! Tudod, hogy mi a legjobbat akarjuk neked! Hát, ha nem a Danika, akkor lehet más fiú is tőlünk. Csak ne legyen nős, arra vigyázz. És elvált se. Aki egyszer már elvált… Meg arra is figyelj, hogy ne a vagyonodért meg az üzletedért legyen veled! És legyen iskolázott azért valamennyire. Minimum főiskolája legyen azért, tudod, kicsim, hozzád nem akárki illik! A mi lányunk vagy, és mi úgy neveltünk téged…

– Elég volt, anya! Ezt már nem egyszer elsoroltad! Kívülről fújom a szöveget! Muti, tudod, hogy imádlak, de ezt most hagyd abba, mert kiakadok! Ez az én életem, az én lelkem, az én döntéseim, ha elszúrom, az is az enyém!

– Szóval tényleg van valaki! És nem a Danika.

– Most elmegyek. Remélem, tetszenek a gyertyák, és biztos remekül sikerül majd a vacsora. Elköszönök apától. Szia!

– Ne már Lívikém! Beszéljük meg! Mikor mutatod be ezt az új fiút?

De Lívia erre már nem felelt, besietett a házba. Apjával váltott pár kedves mondatot, aztán fontos dolgokra hivatkozva elszelelt a szülői házból. Annyira ideges lett a helyzettől, hogy legszívesebben világgá kürtölte volna, mennyire herótja van már ebből, a komplikált életéből, a titkokból, a megfelelési kényszerből. Persze ha a világnak nem is, de a legjobb barátjának elmondhatta. Felhívta az ő szeretett Dancsóját, a vágyott vejkójelöltet, hogy enyhítsen mérgén.

– Hallod, azonnal szétvet a düh! – kezdte, még a köszönést is lespórolva.

– Húh, mi történt veled, csajszli, hogy ennyire kiakadtál?

– Anyám! Csak elmentem a gyertyákkal, aztán hívott Brigi. Majdnem lebuktam! Aztán jött a prédikáció a partiképes hímekről, és persze rólad. Te, te, te… eszményi kan! Téged is kinyírlak egyszer! Mért kell neked ilyennek lenni, hogy minden lányos anya téged akar megkaparintani vejének?!

– Na, nem tehetek róla! Így születtem. De nem igazán vágom így se, hogy mi van. Hol vagy most?

– Mindjárt ott, a boltnál. El kell, hogy meséljem, mert különben fának megyek. Dani, annyira, rohadtul elegem van! Megint tetőzik minden, úgy érzem. Lehet, hogy Brigivel se kellett volna… Vagy anyámnak nem kéne tovább… Grráááhhh.

– Csitulj béjbe, mert még valakit elgázolsz! Gyere be, aztán megdumáljuk! Nincsenek sokan, ma pang délután a bolt.

Pár perc múlva oda is ért. Leparkolt a piros kis Micrával, és valósággal berepült a boltba. Mivel az ajtó nyitva volt, ő meg lendületet vett, hogy azzal nyisson be, hát… majdnem felbukott a keleti szőttesben.

– Fenébe! Nézd meg, még a végén pofára esem! Szó szerint. De jó, hogy beértem végre!

– Most már nyugi van, itt vagy! Meséld el, mi volt!

Livi előadta elejétől a végéig a sztorit, mindazzal az indulattal, ahogy megélte. Totál felpörgette magát. Mostanában labilis kicsit idegileg, mivel nagyon vágyik már egy megfelelő partnerre, ugyanakkor szerette a szüleit, és nem akart nekik fájdalmat okozni. De ha valaki fontossá válik számára, akkor előbb-utóbb beszélnie kell a dologról. És nagyon félt, hogyan fogadják a történtek tükrében. A saját életét élte, önállóan, nem szorult már a szüleire anyagilag sem, de mégis függött tőlük érzelmileg. Hálás volt, mert nekik köszönhette, hogy viszonylag gyorsan a saját lábára állhatott, azt csinálta, amiben örömét lelte. Élete már-már teljes volt. Nem élhet viszont örökké szingliként. Nem szerette a futó kapcsolatokat, nem az a fajta volt, akit kielégített egy kaland, akár szó szerint véve. Harminc éves lassan, vágyott egy állandó kapcsolatra, arra az érzésre, hogy várja valaki, hogy összeköltözhet a kedvesével, hogy van kihez odabújnia esténként.

Dani megértette, mit érez barátnője, mivel ő is hasonlóan állt a dolgokkal. Kereste a nagy Őt, de nehezen talált rá. Annyi könnyebbség volt az életében, hogy az ő anyja már tudta. Ez azonban nem a fiú döntése volt. Persze, ha azt vesszük, igen, mivel nem hitt a véletlenekben, és karmikus értelemben tudta így utólag, hogy le kellett buknia.

– Emlékszel, milyen meredek volt, mikor anyám megtudta? Senkinek nem kívánom azokat a heteket, amiket akkor éltem át!

– Az még nekem is durva volt, pedig én csak a háttérből figyeltem az eseményeket! Ahhoz képest egy szavam se lehet. Bár ki tudja, lehet, hogy rám még durvább lebukás vár!

– Ha megtervezed, és eléjük állsz egy megfelelő pillanatban, akkor talán elkerülheted.

– Megfelelő pillanat? Mindketten tudjuk, hogy az nem létezik!

– Mondjuk ez igaz, ehheh. Húh, eszembe jut szegény Huba barátom is. Ő sem oldotta meg még a kérdést. Ebben előttetek járok. Pffff…