1.kötet 7.fejezet

 

Hetedik fejezet

Inter/akciók

 

Nóri a tanáriban írta az osztálynaplót, amikor berobogott Huba. Már délután volt, ezért a kollegák többsége hazament, vagy szakkört tartott. Leült a lány mellé, hogy elmondja a híreket.

– Képzeld, felhívott Dani!

– Nahát. Rég hallottam felőlük. Hogy van? Megy a bolt?

– Igen. Jól vannak, és ezt személyesen is megtudakolhatod tőle nemsokára.

– Hogyhogy?

– Azért hívott, hogy mit szólnánk, ha feljönnének szombaton, és tartanánk valami kis házibulit nálam! Jönne Livi is, sőt állítólag van csaja!

– Azta, na ne! De jó! És akkor lesz buli?

– Persze. Arra gondoltam, hívok pár ismerőst, meg te is szólhatnál néhánynak.

– Meleg buli?

– Nem, dehogy! Vegyes. Aki jön, jön, aki nem, nem, de nem identitás szerint küldünk meghívót.

– Khh-khh – nevetett bele.

– Akkor, benne vagy?

– Naná! – örült Nóri. – Szólok egy-két barátunknak. Amúgy meddig maradsz bent? Mik a további programjaid mára?

– Nemsoká elhúzok, megyek spinningre. Utána meg jönnek a magántanítványok.

– Ricsi?

– Ühüm – válaszolt Huba szemlesütve.

– Ugye tudod, hogy ki kell bírnod? Nem lehetsz vele kétértelmű, még véletlenül sem! Nem tudhatjuk, mi zajlik benne, és ha melléfognál… rossz belegondolni.

– Nyugi, tudom! Megbeszéltük már, nem? Vigyázni fogok, de olyan nehéz ez. Nagyon nagy hatással van rám. Ha csak meglátom, zakatol a szívem, mint a régi VW Bogarak.

– Megértelek, és annyira sajnálom, hogy ez van most, de féltelek is nagyon! Nem bírnám ki, ha valami bajod lenne. Bármilyen tekintetben. Arról nem is beszélve, hogy halálra unnám magam itt nélküled!

– Köszi, drága vagy! Azért nem hiszem, hogy ha be is buknék előtte valahogy, akkor bemószerolna. Annál jobban ismerem. Ha ő nem is meleg vagy efféle, attól még elfogadna engem így.

– És azt is, hogy rá vagy kattanva?

– Jó, azt már nem biztos.

– Na, akkor elővigyázatosság! Egyébként támogatlak, tudod. Ha úgy kell lennie, úgyis az lesz. És én fogom vinni a gyűrűt a homár esküvőtökön.

– Fúú, ne már. Ezt hallani is gáz. Nem az a „házasodni akarok” típusú meleg vagyok. Csak hagyjanak békében élni. Másra nem vágyok. Becsüljenek meg, és tiszteljenek, vagy marasztaljanak el, ha rászolgáltam a munkámmal, de ne a vonzódásom miatt legyek jó vagy rossz ember! Ez a legnagyobb baromság. Nem ez tesz valakit jó emberré vagy szarrá. Ismerek én heroban is ócska, semmirekellő szemeteket, és homoban ugyanúgy. Ez nem ettől függ.

– Nekem nem kell ecsetelned, tudod, hogy osztom a véleményedet. Ez olyan, mintha valakit a hajszíne alapján ítélnénk meg.

– Mindketten elkezdtek nevetni, ugyanis beugrott nekik tipikus szőke kolleganőjük, akit egyébként imádnak, mert kedves és jó szándékú, de sokszor egyszerű, mint a raklap.

– És te? Mit csinálsz még estig? – tette fel a kérdést Huba.

– Hát tudod… én nem megyek ma sportolni!

– Nahát? Pont ma nem? – kezdtek újra röhögésbe.

Nóri nem hajtja túl magát sport terén.

– De most nézd meg! Mekkora belem van! Ugye? – és összefogta babaháját a hasán. – Ez szörnyű! Egy disznó vagyok! Ugye, Nemes? Nézd meg… és a térdemet is benőtte a zsír! Neked nem kellenék, mi?

– Nekem? Hát nem!

– De ha hetero lennél?! Akkor megdugnál?

– Hagyjál már! Nem vagyok az, így a kérdés teljesen lehetetlen!

– Szóval nem dugnál meg!

– Szóval, mit csinálsz ma?

– Hazamegyek. Főzök egy jó kis krumplis tésztát…

– Öhhm.

– Jól van, na! Majd nyárra lefogyok. És leszokom a cigiről is. Öhh. Na, aztán meg hozzám is jönnek tanítványok Este nyolcig tolom ma. Jahhj, nincs kedvem tanítani! Aztán nézem a House‑t. Annyira jó pasi! Szerinted ő megdugna engem?

– Hülye!

– De ugye, milyen jó pasi? Nekem annyira bejön. Látod, én ezekre a bunkó parasztokra bukom.

– Te mondtad. Majd csak találsz valakit te is. Addig meg nyomjuk együtt szinglibe.

– Jó, de neked nem kell szülnöd. Nekem meg már ketyeg…

– Azért van még pár éved. Nem kell besokkolni. Majd eljön a lovagod. Amikor itt lesz az ideje.

– Remélem.

– Na, elindulok, mert lekésem a spint.

– Menjél csak, te legalább kitartó vagy. Bárcsak én is rászánnám magam.

– Rajtad áll! Na, csá. És további jó munkát!

– Figyúú, reggel eljössz értem? Felveszel? Nincs kedvem bringázni.

– Naná. Fél nyolcra ott leszek.

– Imádlak! Te vagy a legjobb!

– Tudom – kacsintott oda barátnéjának, és becsukta a tanári ajtaját.

Huba nagyon szerette a spinninget. Fejtegethetnénk, hogy ez mennyire férfias elfoglaltság, de tény, hogy egyre inkább terjedt az erősebbik nem körében is. Huba csoportjába öt fiú járt és tíz lány. Ez nem rossz arány, és hozzá kell tenni, hogy Huba volt az egyetlen meleg köztük. Illetve a lányokról nem tudott volna e téren nyilatkozni. Mióta járt, sokkal kiegyensúlyozottabb lett, egyensúlyba került teste és szelleme, valamint azok lefárasztása. Jót tett a vérnyomásának, erősödött tőle, nőtt az állóképessége, immunrendszere ellenállóbb, és a kedve sokkal jobb volt az edzésektől. Éppen ezért előszeretettel ajánlotta ismerőseinek.

Épp hegymenetben tekert, nagy ellenállással, homloka nem csak gyöngyözött, de patakokban csorgott le halántékáról az izzadtság. Mellét és hasát is elborította a fényes testnedv, csuklója és válla csillogott a verejtéktől. A lányok előszeretettel legeltették rajta szemüket, főként kerek fenekén. Azt nem sejthették, hogy labdába sem rúghatnak nála. A fiú valóban sportolni járt ebbe a körbe, nem barátkozni és fecsegni, így keveset tudnak róla és személyiségéről. Bár itt is előzékeny és segítőkész volt, de többet nem mutatott magából.

Mikor a levezetés és nyújtás következett, már arra gondolt, mit kell ma átvennie Ricsivel az órájukon, és persze izgatottá vált, ha eszébe jutott a tanítvány. Pedig most épp pulzusának csökkentésén lett volna a hangsúly

Elköszönt, majd letusolt és átöltözött. Elégedett fáradtság uralta a testét, energiatartalékai sokat apadtak, mégis robbanékonynak és mentálisan frissnek érezte magát. Ez a spinning hatása. Beszállt mélykék Tigrájába és haza vezetett.

Még volt egy jó félórája Ricsi érkezéséig. Addig megitta fehérjeturmixát, előkészítette a könyveket, és rendbe rakta a nappalit. Kutyája örömködve rohangált lábai körül. A tarka cocker spániel már nyolc éve hűséges barátja, imádja őt. Adott enni neki, kicsit megdajkálta, majd izgatottan pillantott az ebédlőben lévő órára. Mindjárt megérkezik, gondolta.

Pár perc, és a csengő megszólalt.

– Szia, Huba bá!

– Szia, Ricsi! Gyere be!

– Hogy vagy? Mi volt ma a tanáriban? – kérdezte barátságosan a fiú.

– Csak a szokásos. Tudod, hogy szidni nem lehet a kollegákat.

– Miért, volt valami gáz? – közben levetette cipőit, és kipakolta füzetét a nappaliban.

– Nem, semmi gond, csak hülyültem!

– Cö-cö-cö… – viccelődött Ricsi is.

Ezzel a hangegyüttessel és a hozzá vágott kifejezésével az arcán általában cukkolni igyekezett Hubát.

– Na, és veled mi volt? Jegyek? Történések?

– Áhh, ne is kérdezd! Egy fizika hármas. Hogy utálom Martonnét! Banya!

– Na! – röhögött Huba. – Előttem ne…

– Jó, de olyan igazságtalan. Csak fizikából van hármasom vagy négyesem. Szarul magyaráz. Olyan összevissza az egész óra. Alig szemléltet, csak kiáll és mondja, mi meg írjuk le. Semmi élvezet az egészben. Untat. Inkább rajzolgatok helyette.

– Jól van, majd kijavítod érettségiig.

– Óh, légyszi, azt ne is említsd, annyira félek már előre is!

– Nem kell! Jól tanulsz, remek az összes jegyed, no para!

– Te mindig hiszel bennem. Köszi. De akkor is fosok tőle. Jobban csak attól, hogy felvesznek‑e az orvosira!

– Hmm. Ott kemény a verseny, de szerintem igenis jók az esélyeid. Higgy nekem! Ez a suli jó iskola, elég erős, és a jegyek, amiket adunk, igazságosak. A kollegák korrektül osztályoznak. Csak ötöseid vannak szinte, szóval légy bizakodó! Ettől még persze jó, ha extrán ráfekszel a dolgokra!

– Azért járok ide. Jahj, nem úgy… ez szar poén volt.

– Értem én, majomfejű! – mosolygott Huba. – Na, gyere, fogjunk neki!

Próbálta gyorsan terelni a helyzetet.

– A középfokúig még hat hét van, addigra mindennek klappolnia kell a fejedben!

– Oké-oké, értettem. Nézd, ezt vettük ma Baum tanárnővel.

– Na, mutasd…

Ricsi lelkes volt, mikor Huba foglalkozott vele. Szeretett hozzá járni, mert azon túl, hogy remekül megtanította az angolt neki, nagyon sokat beszélgetett vele a mindennapjairól, törődött vele és a dolgaival. Persze ez lehetne amiatt is, mert nagyon kedvelte a fiút, túlságosan is. De igazság szerint a fiatal tanár minden tanítványával gondoskodó volt. Nyilván Török Richárddal még inkább. Érdeklődő volt velük, meghallgatta őket, bármilyen problémájuk is akadt, és ha kellett, segített nekik. Bátorítottaa őket, és tanította az életre. Emiatt örvendett nagy népszerűségnek, és a diákok szeretettel gondoltak rá.

A hatvanadik perc felé közeledve Ricsi már izgága volt, szerette elkomolytalankodni az órákat, de tudta, hogy Huba az első ötven percben nem enged, csak utána. Ezért ilyenkor már próbált megjegyzéseket tenni, viccelődni, és eltérni az angoltól. Sokat ugratták egymást. Érdekes volt az ő kapcsolatuk, mintha legalább is Ricsi Huba öccse lenne, vagy hasonló. Sokkal több, mint tanítvány, mondhatni barát. Mert azon túl, hogy a fiú elmondott szinte mindent tanárának, ő is megosztotta vele az életét. Hiszen, hogy állíthatna példát előtte, ha csak a levegőbe szórná a frázisokat. Nem szégyellt a családjáról, a múltjáról, kapcsolatokról beszélni, kivéve persze azt, aminek konkrétköze is lehetett a melegségéhez.

– És még mindig nincs barátnőd, Hubi bá?

– Egyelőre a Past Perfectnél járunk, figyelj már oda!

– Naaaa, de tényleg! Van már?

– Hagyjál már, mert megpofozlak!

– Na, gyere… gyere, verekedjünk – ugratta Ricsi.

– Tudod, hogy lenyomlak, ha akarlak!

– Cö-cö…

– Most tényleg, figyelj rám még egy kicsit, légy szíves!

Tíz perc elteltével újra indult a meccs.

– Nah, most már befejeztük. Hozok neked még inni.

– Köszi. Ééés, akkor mi van a nőkkel? – kiabált át a konyhába Hubának.

– Ne piszkálj fel! Mesélj inkább te! – válaszolt vissza.

– Áhh, ezek a mai csajok. Olyan libák! Tudod, mennyit ostromoltam a Bettit is. És mi lett? Semmi! Az ajándékok persze jólestek neki, meg a többi… aztán most mégis a Bencével jár.

– Hát igen.

Megérkezett a kólával.

– Te meg olyan figyelmes és gavallér vagy. Ezt kihasználják ám a nők, tanuld meg! A macsókra buknak, akik szívatják a csajok agyát. Kérdezd csak meg Nórit!

– Ja, tudom. Amúgy Nórival is szoktam beszélgetni, ő is olyan jó fej, mint te. Csak hát ő mégiscsak egy nő. Hehehe.

– Igen, ő más szemszögből látja a dolgokat. De hallgathatsz rá, jó tanácsokat ad.

– Ti nagyon jó barátok vagytok, ugye?

– Igen. Olyan, mintha a tesóm lenne.

– Télleg? És nem volt semmi köztetek?

– Nem, dehogy! Meg sem fordult a fejünkben.

– Pedig azt mondják, nincs igazi barátság férfi és nő között. Nem?

– Vannak kivételek, hidd el!

– Végül is, nekem is van pár. Ez igaz.

– Na, látod! És mi újság otthon? Anyáék jól vannak?

– Igen, köszönöm. Szokta kérdezni, hogy vagy. Nagyon örül, hogy te készítesz fel, jó tanárnak tart téged.

– Tudom, mondta már nekem is. Én is bírom őt.

Vajon akkor mit gondolna, ha tudná, hogy bukom a fiára? Valószínűleg elátkozna, és messzire száműzne a közelükből, sóhajtott magában Huba.

– Láttad a Démont pénteken? Annyira állat volt. Amikor a kocsiba szorultak, és a vérfarkas letolta őket a szakadékba.

– Igen, néztem. Ki nem hagytam volna!

– Tök jó, hogy ebben is hasonlít az ízlésünk. De komolyan. Meg a ruhákban. Mintha rokonok lennénk, vagy mi. Úgy bírlak, Huba bá!

– Én is téged – válaszolt zavarba jötten. – Na, ideje elindulnod, mert lekésed a buszt!

– Ó, francba! Kár. Jó lenne még dumálgatni.

– Majd legközelebb gyere korábban kicsit, úgysem lesz csütörtökön spinningem.

Azzal kikísérte Ricsit. Az előszobában még élcelődtek egy sort, Ricsi beleütött párszor finoman Huba vállába, aki cserébe jól megcsípte a hasát. Az ilyen és hasonló civódások gyakoriak voltak köztük. Mint báty és öccse. Volt, hogy egész birkózásig fajult egymás piszkálása. Most csak néhány „kellemetlen” csapás, csípés és ütés csattant el, aztán jól kiröhögték magukat, majd a tanítvány elment.

Huba szíve egyszerre volt boldog és sajgó.

 

A tavaszi este ráköszöntött a városra. A madarak kezdtek elcsendesedni, hangjukat átvette a nyüzsgő fiatalok nevetése, a kutyák vakkantása az esti sétán, és a halk szellő suttogása. A levegő párás volt, és édeskésen telt a növények illatától. Sötétedett. A teázók és kávézók ablakain átszűrődött a fény és a vendégek sziluettjei. A városka esti életre kelt. Dani becsukta az ajtót, leengedte a rácsot, és gondosan lelakatolta. Mire ezzel végzett, és az utca felé fordult, Robi már ott állt.

Köszöntötték egymást, majd megbeszélték, hogy beülnek a Pöttyös Bögrébe, mert Dani szerint ott isteni a Latte Macchiato, és az Amaretto is. Bár Robi inkább forró csokit gondolt ki magának. Láthatóan zavarban volt a helyzetben, Dani nem kevésbé, bár mindketten erősen igyekeztek leplezni. Nem tudták még, mi fog szóba kerülni azon az estén. Beültek a kávézóba, és rendeltek egy kókuszos forró csokit és egy mandulás cappuchinót. Először Indiáról kezdtek beszélgetni, aztán szó esett Dani egyéb utazásairól, Líviáról, és úgy általánosságban róla. Robi keveset mondott magáról, de aurája arra engedett következtetni, hogy van pár dolog, ami kikívánkozna belőle. Már egy órája társalogtak, mikor Dani belevágott a szerelmi ügyekbe.

– Mióta vagytok együtt a barátnőddel? – kérdezte.

– Zsuzsival már több mint öt éve járunk. Még a középsuli elején jöttünk össze. Nagyon belém zúgott, és én is fellángoltam. Tipikus kamasz-szerelem volt. Aztán a mai napig jól megvagyunk.

– Ez szép. Nekem nem volt még ilyen hosszú kapcsolatom. Még nem találtam rá a megfelelő párra.

– Nem könnyű. Nekem szerencsém van. Jól ismerjük egymást, kitapasztaltuk már a másik paráit, tudjuk, mit szeret a másik fél, és a szüleink is kedvelik egymást, meg minket. Szóval érted.

– Ahan, vágom. És még mindig olyan hévvel szereted, mint anno? Még öt év után is tudtok egymásnak újat mutatni?

– A szexre gondolsz? – kacagott fel.

– Hát nem feltétlen – nevetett ő is. – Úgy általánosságban kérdezem.

– Ez már nem az újdonságokról szól. De azért jó vele. Meg nem is lenne kedvem újra randizni, újra kezdeni mindent… meg aztán okom sincs a szakításra. Ennyi, nagyjából. Hagyjuk inkább, unalmas. Gyakran barátkozol össze amúgy a vevőkkel?

– Nem igazán. A legtöbben nem jönnek be ilyen sűrűn – nézett mélyen a fiú szemébe, aki nem állta a tekintetét, elkapta azt. – Meg a visszajáró vevők sem azért jönnek általában, hogy az utazásaimról beszélgessünk, bár nekik nem is említettem még soha.

– Értem. Tényleg nem gond, hogy faggatlak az életedről, Indiáról?

– Nem hát. Én szeretek ezekről beszélgetni, meg amúgy is nyitott vagyok. Örülök, hogy nem csak én vagyok fogékony az indiai kultúrára. Amikor visszatértem az országból, két hétig totál agy halott voltam. Nem értettem az itteni embereket, a problémáink eltörpülnek az ottaniakéhoz képest. Csak járkáltam meredt tekintettel, és figyeltem ezt a túlpörgött világot. Furcsa érzés volt! Lív azonban megértett, és kaptam még egy hét szabit, hogy helyrerázódjak.

– Ti nagyon jól megvagytok, ugye?

– A legjobb barátom. Ahogy meséltem az előbb, főiskola óta szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Tudunk egymásról mindent.

– Meredek.

– Miért lenne? Nem titkolózunk.

– Akkor még a szívügyeket, és szextémákat is?

– Ahan.

– De nem fura? Ő egy csaj, te pasi. Én még a haverjaimmal se szoktam ilyen belső ügyeket megtárgyalni!

Nem csoda, gondolta Dani. A hero pasik csak a fellengzős csajozós dumát nyomják általában, ki-kit fektetett meg, kevés a mélyreható történet. És a fele csak vetítés a nagy hódításoknak is. Robi valószínűleg ennél értelmesebb és érzékenyebb. Nem tudja megtárgyalni a dolgait a haverokkal, mert nem lenne elég jasszos a szemükben.

– Nem gáz. Az évek során így alakult. És így nagyon sokat tudunk egymásnak segíteni, ha a másik padlón van. Meg tanácsokkal látjuk el egymást. Kívülről objektívabb az ember.

– Akkor irigylésre méltó. Jó lenne nekem is egy ilyen barát vagy barátnő!

– Ahn. És miért nincs?

– Nem tudom. Nem mindig érzem magam átlagos fickónak. Szeretem a haverjaimat, de egy-két dologban nem vagyunk egy hullámhosszon.

Na, erről van szó, elmélkedett Dani. Ki kéne valahogy puhatolnom, vajon igaz‑e Livi elmélete. De úgy, hogy ne égjek be, ha mégsem. Nem akarok rárontani erre a helyes srácra. Jahj, annyira kedves, és jóképű. El tudnám vele képzelni… Ühmm, basszus!

– És Zsuzsival meg tudsz beszélni mindent?

– Majdnem mindent. Ő mégiscsak lány. Nem minden érdekli, ami engem meg igen. És van, amit nem is szeretnék vele megosztani.

– Na, pedig öt éve már jóban-rosszban…

– Igen, de akkor sem. És nálad? Barátnő? Mióta nincs?

– Egy ideje már. Nem találtam megfelelőt.

El kéne neki mondanom, gondolta. Hogy hozzam ezt fel? Végül is, nincs miért titkolnom vagy szégyellenem. Ha meg elítéli, akkor leszarom, max gyorsabban jön a magamhoz térés ebből az édes révületből.

– Mondd, Robi – tért vissza a gondolataiból –, te tényleg szeretnéd, ha mi haverok lennénk?

– Igen, persze. Jó fejnek tűnsz, és a közös témák miatt is. Mással nem tudtam még beszélgetni, például az ezotériáról, Indiáról. Ha nem gond, én tényleg örülnék a barátságodnak.

– Hát figyelj. Nekem van elég barátom már, akik tényleg számítanak nekem. Olyan emberek, akik szeretnek és elfogadnak. Én csak ilyen emberekkel vagyok már hajlandó barátkozni! Nem kell a sallang meg a felszínesség. Azon már túl vagyok. Ezért, ha tényleg szeretnél velem haverkodni, valamit tudnod kell.

– Kicsit megijesztesz! Ez elég komolyan hangzik.

– Az is! Elmondom, és ha utána úgy gondolod, nyugodtan állj fel az asztaltól és menj el! Nem fog kényelmetlenül érinteni, és akkor is a vendégem voltál. Nem kell magyarázkodnod.

– Hú, ez már tényleg ijesztő! Nem tudom, mi olyat mondanál, amitől hanyatt-homlok menekülnöm kéne?!

– Rendben, de szóltam. Nem gond, bárhogy is döntesz. Szóval, ha a barátom szeretnél lenni, és még összefutni velem, akkor tudnod kell rólam, hogy én… Nos,ezt sosem könnyű kimondani, senkinek, semmikor. Tehát, hogy én tulajdonképpen… őhmm… a fiúkat szeretem.

– Úgy érted, meleg vagy? – kérdezett vissza Robi pár másodperces csend után.

– Aha. Szóval most van az, hogy felállhatsz és kimehetsz minden indok nélkül.

– Ne viccelj. Emiatt?

– Nem sokkol? Nem akadsz ki rajta?

– Nem, dehogyis. Ismerek rajtad kívül is meleg embert. Jó, barátom nincs aki az lenne, de bajom sincs ezzel. Amúgy nem gondoltam volna rólad. Nem tűnsz melegnek!

– Miért, milyen egy meleg? Van rá valami szabály?

– Nincs, igazad van. A hülye sztereotípiák és előítéletek. Ez beszélhetett belőlem. Így értettem. Akkor most már értem a barátnő dolgot – mosolygott. – Tudod mit, akkor most már ügyesebben kérdezek, ha nem bánod. Van barátod?

– Nincs! – nevetett fel Dani hangosan. – Az sincs!

– És akkor Lívia ezt tudja?

– Hát, gondolhatod! Ő mindent. Meg anyu is, és a legjobb barátaim. Nem szégyellem már, meg tanultam együtt élni a tudattal. Aki fontos nekem, elfogad így és szeret. A többi ember meg nem számít. Aki emiatt elfordul tőlem, vagy nem is akar megismerni, az magáról állít ki bizonyítványt, nem rólam! Nem kell túlmisztifikálni a szexualitást sem. És én sem perverz nem vagyok, sem pedofil, semmi hasonló, csupán a fiúk tetszenek. Ennyi, nem nagy ügy. Minden másban olyan vagyok, mint bármelyik ember!

– Jó érvek. Egyetértek veled. Én nem vagyok homofób, nem zavar. Sőt, sokszor lett volna már kedvem kérdezni ebben a témában, mert érdekes. Csak nem volt kitől – mosolygott ismét.

– Miket kérdeznél, ha tehetnéd?

– Például, hogy nem félsz a lebukástól?

– Már nem. Mivel a számomra fontos személyek tudják rólam. A munkám nem olyan, hogy ez veszélybe sodorna. Van egy barátom, aki tanár, és meleg. Ő például nem merné felvállalni. Fél, hogy emiatt búcsút mondhatna a pályájának. Pedig kiváló tanár ám, amit részben ennek is köszönhet. Nálam nincs ilyen veszély. Jó, nem reklámozom, nem járok felvonulásra, meleg bulikba is csak ritkán. Ha valaki megkérdi, miért nincs barátnőm, persze nem vágom rá, hogy mert meleg vagyok. Mivel semmi köze hozzá. De ha valaki megkérdi ezt direktbe, és nem egy vadidegen, akkor nem tagadom le a dolgot.

– Értem. Hát biztos időbe telt ide eljutnod.

– Igen. Először el kellett fogadnom magam. Meg kellett tanulnom ezzel együtt élni. Először persze titkok és hazugságok árán. Aztán meg rá kellett jönnöm, hogy az elfogadás azzal jár, hogy adott helyzetben képes vagyok felvállalni, és nem meghunyászkodni és szégyelleni magam. Nincs mit szégyellnem. Nem az én döntésem volt, hogy meleg vagyok, és nem vagyok rossz ember. De jó időbe telt, míg ide eljutottam agyban.

– Nem semmi. Hogy jöttél rá, hogy más vagy?

– Ez valahogy folyamatosan alakult így. Már egész korán éreztem, hogy vannak fura gondolataim, de nem értettem őket. Óvodában és áltsuliban mindig valami kislányba voltam szerelmes. De általános végén már be-beférkőztek a fejembe érdekes képek. Akkor már… hát izé… tudod… kényeztettem magam, és azt vettem észre, hogy a lányok mellett a fiúkat is figyelem a képeken, filmen. Középben már egyértelmű volt a dolog, de megfogalmazni nem mertem, és magamnak sem mondtam ki. Nem is volt semmilyen élményem. Aztán fősulira a fővárosba jártam, kicsit kinyílt a világ. Mertem már ismerkedni a neten, fórumokat olvastam, leveleztem, kezdtem feldolgozni a témát. Az első konkrét élmények is ekkor történtek. Aztán felpörögtek az események. Barátokat szereztem, és ellátogattam meleg helyekre. Livivel létrehoztunk egy ifjúsági klubbot melegeknek.

– Livivel? Ő, mint mi?

– Mint szervező. És mint leszbikus – hahaha.

– Azta! Ezt nem is sejtettem! Kezdenek a dolgok kitisztulni a fejemben.

– Értelek – mosolygott Dani. – Aztán lassanként az itthoniak is megtudták, de ez mind külön történet.

– A lányok nem is érdekeltek sosem igazán?

– Ez nehéz kérdés. Egy időben biszexnek gondoltam magam. Mert sokáig csak lányokba szerettem bele, és az elején még rájuk is izgultam. Aztán egyre kevésbé. Igazából a mai napig van olyan csaj, aki valamit megmozgat bennem. Ez genetika, megmagyarázhatatlan. Jutott nekem abból is egy kicsi, de igazán nem vonzanak.

– És nem próbáltál mégis heteroként élni?

– Dehogynem. Egy küzdelem volt sokáig az életem! Hazugság, titkok, küzdés, saját magam megtagadása, lelki fájdalom és frusztráció. Aztán mielőtt még begolyóztam volna, inkább feladtam, és tudomásul vettem, hogy hetero nem vagyok. Nem kerestem alibi kapcsolatot, fal barátnőket, és nem vetettem be csodaszereket, amik majd meggyógyítanak. Mert korábban ezeket is próbáltam.

– Komoly! Ez már megérne egy könyvet!

– Már én is gondoltam rá, hogy megírom, de nincs írói vénám.

– Köszönöm, hogy ezeket elmondod. Megtisztelsz a bizalmaddal, de tényleg. Nem akartam indiszkrét lenni.

– Ha nem akartam volna, nem meséltem volna el! Ha barátkozni akarsz velem, ezeket nem árt, ha tudod. És szeretem, ha az emberek, pláne az ismerőseim tisztába jönnek azzal, milyen is melegnek lenni. Hogy az cseppet sem divat, vagy polgárpukkasztás, vagy hasonló. És nem is olyan könnyű vagy egyszerű, mint hiszik, akik buziznak.

– Értem.

– Amúgy kevés az, aki heteroként ilyen jó hallgatóság, mint te. Mármint hapsiban, mert a csajok egész másképp reagálnak erre. Ők nyitottabbak. De a legtöbb srác szentségelne, és teátrálisan rosszul lenne ilyenek hallatán. Szóval te sem vagy épp átlagos.

– Öhhm, ahan. Lehet.

Hirtelen elhallgatott. Nem tudni, min jártak a gondolatai, de Dani látta rajta, hogy őrlődik. Talán tényleg igaza lesz Lívnek. Amilyen kérdéseket Robi feltett a melegségről, azok tipikusan olyanok voltak, melyeket a magukat nem vállaló, még el nem fogadó meleg srácok tesznek fel. Hajdanán ő is ezeket kérdezte a netes fórumokon.

– Akarsz mondani valamit?

– Tessék? Ja, nem. Bocs, elméláztam. Talán fáradt vagyok már.

– Menjünk akkor? Biztos neked is kemény napod volt a fősulin.

Merthogy Robi mérnökire járt a város egyetlen felsőoktatási intézményébe.

– Igen, mehetünk. Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk! És tényleg, még egyszer köszi az őszinteségedet, meg mindent!

– Szívesen. Gyere, hazadoblak kocsival.

Robi két kilométerrel arrébb lakott, és mivel nem volt még autója, jól jött a fuvar. A házuk előtt álltak meg. Újra megköszönte a beszélgetést, majd elhallgatott. Nem szállt ki a kocsiból. Dani először nem értette.

– Valami baj van, Robi?

– Nincs – mondta, majd hirtelen szájon puszilta Danit.

– Kérlek, ne kérdezz semmit – tette hozzá, kipattant a kocsiból, és berohant a kapun.

Daninak a lélegzete is elállt. Leesett az álla, és percekig még ott ült. Lassan aztán elindult, és ezerrel kavarogtak a gondolatok a fejében.

 

Lívia boldog volt, mert Brigivel egyre jobban érezte magát, sokat nevetgéltek, egy rugóra járt az agyuk. Hasonló volt az érdeklődésük bizonyos dolgokban, amikben pedig ellentétes, azokon jókat vitáztak, felnőtt leszbikhez méltóan. De beárnyékolta vidámságát az, hogy egyre inkább úgy érezte, ha Brigi fontossá válik számára, akkor a szülei előtt színt kell vallania. Vagy elindul egy újabb hazugságlavina, ami még oda is vezethet, hogy megmérgezi kapcsolatát barátnőjével. Egyre nőtt lelkében a nyomás. Úgy döntött, délelőtt beugrik szüleihez, megkérdezi, milyen volt a múltkori vendégség, és felméri a terepet. Megkérte Danit, hogy nyisson ki helyette, addig ő elautókázik az ősökhöz.

A szülők örömmel fogadták, mint mindig, és még volt a finom süteményből, amit édesanyja készített.

– Muti, ez nagyon finom! Gondolom a vendégeid is oda voltak, meg vissza tőle!

– Köszi, kicsim! Ízlett nekik valóban. És képzeld, ette őket az irigység, hogy honnan vannak a fantasztikus gyertyáim!

– Örülök!

– Mondtam, hogy az én drága kincsem ezekkel foglalkozik. Saját boltja van. Le voltak nyűgözve! Apád is büszkén mesélt nekik.

– Ez így van – tette hozzá apukája.

– Aztán kérdezték, mikor lesz unokánk. Én meg mondtam, hogy szerintem már hamarosan. Jól mondtam, kicsikém?!

– Anya… kérlek! Nem! Nem tudom, mikor, meg, hogy egyáltalán… Muszáj nekünk mindig ide kilyukadni?

– De lassan harminc éves leszel. Én ilyenkor már óvodába hordtalak. Tudom, hogy a mai világban ez másképp megy, meg ki van tolódva a folyamata. De hát legalább már komoly udvarlódnak kéne azért lennie! Mi van az új fiúval? Akivel moziba mentél?

– Anya! Én nem mondtam, hogy új fiúm van. Kérlek, állj le!

– Hagyd már őt, anyjuk! – szólt közbe édesapja. – Nem látod, hogy felidegesíted? Tényleg mindig ezzel jössz. Majd tudja ő, hogy mikor és kivel akar megállapodni. Az ő élete, ne erőltesd, mert csak megharagszik ránk! Azt akarod?

– Köszi, apu, aranyos vagy.

– Jól van, na! Befejeztem. És, hogy van a Danika?

– Köszönöm a kávét és a sütit, most mennem kell. Ma nekem kellett volna nyitnom, Dani már vár – vetett véget a kérdezősködésnek.

– Gyere, kikísérlek. – szólt az apja.

Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, félrehúzta a lányát.

– Mikor akarod elmondani anyádnak? Vagyis nekünk.

– Mit??? – rökönyödött meg Lívia.

– Azt, életem, hogy valószínűleg nem hozol haza egy fiút sem. Tudom, kicsim. Rég rájöttem már!

– Apa, én nem! Illetve… ó, Istenem. Erre, izé, nem számítottam! Honnan tudsz erről?

– Egyszer megláttalak. Talán másfél éve lehetett, anyád kiküldött este tízkor a Tescoba. Amikor jöttem visszafelé, az útról beláttam egy benzinkúthoz. Felfigyeltem az autódra. Abban csókolóztatok. Bár sötét volt, a neonfényekben így is láttam, hogy bizony az nem egy srác. Először nehéz volt elfogadnom, és eltitkolnom, hogy tudom. De azt akartam, hogy te mondd el! Most viszont látom, hogy valami van, és féltelek. Beszélned kéne végre velünk.

– És most már elfogadtad? Nem gyűlölsz? – pityeredett el.

– Nem, sosem gyűlöltelek emiatt! Szeretlek! Az egy szem lányom vagy, a mindenem! Ha így van, hát így van, legyél boldog így. Csak anyád előbb-utóbb… állandóan ezekről témázik. Félek, nehogy úgy tudja meg, ahogy én. Mert azt ő nem élné túl!

– Szeretlek, apuci! Annyira szeretlek!

– Én is téged! Most menj, mert anyád még gyanút fog, hogy itt susmorgunk. És gondolkodj el ezen!

– Úgy lesz, apu! Köszönöm. Nagyon szeretlek!