1.kötet 9.

Kilencedik fejezet

I’m comin’ out

A buli után ájultan heverő vendégek lassan ébredeztek Huba vendégszobájában. Dani hamarabb felkelt, lefőzte a kávét, és nekifogott a romeltakarításnak. Gondolta, besegít kicsit barátjának, ha már az ilyen meredek estét tudhat maga mögött. És legalább elüti az időt a hazaindulásig. Közben az agya úgyis Robin járt, próbálta kitalálni, mit fog neki mondani a fiú. Persze esélytelen volt, még ha olyan áldott képessége is van. Mert a jövőbe nem látott bele.

Livi és Brigi egy ágyon aludtak, de nem történt köztük semmi több a csókolózásnál. Most édesen ébredeztek, és szokták a gondolatot, milyen, mikor szemüket résnyire kinyitva megpillantják a másik kedves, de kissé gyűrött arcát. A látvány mindkettőjüket elégedettséggel töltötte el. Jó érzés együtt eszmélni egy új napra. Az ő kapcsolatuk úgy tűnt, sínen van.

Hubát még álmában is Ricsi kísértette. Azt álmodta, hogy a fiú dühösen kiabált vele, majd közölte, hogy soha nem akarja látni többet, és undorodik ettől az egésztől. Örömmel veszi tudomásul, hogy a valóságban nem történt meg az incidens. Legalább is még nem. Barátnője, Nóri horkolt mellette. A takarót is lehúzta róla. Sebaj, bár ez lenne a legnagyobb gondja most. Gyorsan kikelt az ágyból, és első dolga a fogmosás volt. Utálta azt a fanyar ízt a szájában, ami mindenkinek megadatik reggelente. Nóri morgott valamit, majd átfordult a másik oldalára.

A konyhában összefutott a két barát, és mosolyogva köszöntötték egymást. Vidáman konstatálták, hogy az este végül is jól telt. Nagyot táncoltak, ökörködtek, becsípve kártyáztak, és még Szilvi is tiszteletét tette pár órara. Balázs és Gergő hajnali kettő felé léptek le. Gergő elvitte hisztiző párját a Pure partiba, de ő nem tartott vele, inkább hazament. Ebből is vita lesz még, gondolta Huba.

Lassan a lányok is magukhoz tértek, és összegyűlt a kis csapat az ebédlőben egy nagy közös déli kávézásra. Megdézsmálták az előző napi kaja maradékát, beszélgettek még egy órát, majd

Daniék elindultak haza. Az ajtóban még nyugtatgatták egymást, hogy minden rendben lesz, és mivel megérdemlik, hogy valami jó történjen velük, így biztos nem lesz nagy gáz.

Hazafelé Dani vezetett, a lányok a hátsó ülésen pihentek, kézen fogva nézték egymást, és időnként el is szenderedtek.

Kitették Brigit, majd Livi hazavitte Danit, aki addigra már teljesen lázban égett. Elöntötte az izgalom. Pár óra és találkozik Robival. Írt neki egy sms t, hogy hazaért, és bármikor ráér. Hamarosan jött a válasz is: este 8-kor a kávézóban.

Lívia sem volt túl nyugodt, mert elhatározta, odaáll az anyukája elé, és elmondja neki, még aznap este. Nem akarta halogatni, most érzett egy kis erőt magában. Brigi jelenléte, a vele töltött este és éjjel, a vidám percek, a barátok önfeledt nevetése feltöltötte energiával. Ideje színt vallania, határozta el.

Eljött az este, besötétedett, és a szél vészjóslóan süvített a rügybe borult fák ágai között. Dani még készülődött a nagy találkozásra, Livi pedig épp ráadta a gyújtást az autójára. Elindult a szülei házához. A gyomra görcsbe rándult, a homloka verejtékezett, a torkában szöges gombócot érzett. Egyre hangosabban kalapált a szíve. Tele volt energiával, de egyben félelemmel is.

Dani nem különben. Szőkésbarna haját igazgatta a tükör előtt. Mélyen belenézett saját tekintetébe, és elgondolkodott. Vajon mit fog mondani? Elhagyja a barátnőjét értem? Vagy, hogy ez csak egy félreértés volt? Megint ugyanazokon a lehetőségeken járt az agya, de nem jutott közelebb a megoldáshoz, csak mikor felkapta kekiszínű dzsekijét, és becsukta maga mögött a lakásajtót. Elindult, hogy mindenre választ kapjon Robitól.

Lívia megérkezett a családi házhoz. Percekig még a kocsijában ült. A szédülés környékezte, de végül erőt vett magán, és elindult a kapu felé. Olyan furán érezte magát, mintha kívülről szemlélné az eseményeket.

Robi már bent ül a kávézóban, mire Dani odaért. Szorongatta kezében a nagy pöttyös bögrét, melyben gőzölgött a sűrű csoki. Ez volt a hely egyik specialitása. Még a kanál is megállt benne. Lefelé révedt, mélyen elveszettnek tűnt a gondolataiban, és mintha az édes italtól várt volna választ sok kérdésére. De a nedű csak pudingszerűen kitöltötte a bögrét, kiengedte magából a hőenergiát, és reagált a lötykölődésre, amit a fiú időnként megremegő kezei okoztak. Válasz azonban nem érkezett „tőle”.

Kinyílt a kávézó ajtaja, és belépett a várva várt vendég. Mindketten mosolyogtak, őszintén, noha tele voltak félelemmel, aggállyal, kérdéssel, és talán válaszokkal.

– Szia. Nagyon megvárattalak?

– Nem, én érkeztem hamarabb. Nem tudtam otthon ülni. Elkészültem és beültem ide. Féltem, hogy ha sokáig húzom az indulást, akkor meggondolom magam, és nem jövök el. Pedig tudom, hogy magyarázattal tartozom.

– Nem tartozol semmivel, ha nem akarod! Bár tényleg sok kérdés felmerült bennem, és jó lenne beszélgetni a történtekről.

– Én is azt hiszem, csak annyira nehéz. Olyan hülyén érzem magam! Meg furán is. Nem történt még ilyen velem, ha hiszed, ha nem. Először tettem ilyet az életemben.

– Elhiszem. Világos. Szeretném, ha te mondanád el, mi zajlik benned, az elejétől. Nem szeretnék semmilyen befolyással lenni rád és a történetedre. Csak arra kérlek, légy őszinte. Ha elmondod, akkor minden legyen igaz belőle.

– Megígérem. Tényleg. Tudod, nem igazán tudom, hogy kezdjek bele…annyi minden kavarog a fejemben. Nem is értek mindent tisztán én magam sem, de próbálom megtalálni magamban a válaszokat.

– Az már előrelépés.

– Hát a három nap alatt tudtam azért agyalni.

– Annak is örülök, hogy nem tűntél el örökre, nem szívódtál fel. Ez azt jelenti, tettél egy lépést önmagad megértése felé. Fél siker. Bárhogy is lesz, bármit is mondasz, elfogadom, és megpróbálok segíteni, hogy könnyebb legyen!

– Nagyon rendes vagy. Úgy beszélünk erről, mintha valami nagyon durva esett volna meg, holott csak egy puszi.

– Na, igen. Néha egy puszi is új világok kapuját tudja megnyitni, vagy eget tud rengetni, új jövőt kínálhat, ez rajtunk áll. A történelemben volt pár puszi, ami megváltoztatta a históriákat.

– Hmm – mosolygott. – Ezt bírom benned! Olyan költői vagy, és humoros. Mindenben meglátod a jót.

– Igyekszem. Szerintem, vágj bele, aztán majd jön minden a többivel.

– Tudod, amikor bementem Zsuzsinak megvenni az ajándékot, még nem volt semmi más indíttatásom. Nem ismertelek, előtte nem is láttalak. Aztán ott akkor dumáltunk, meséltél, és valami fura érzés fogott el. A lepke a hasamban, ami kellemetlen, de egyben jó. Csak épp nem értettem, illetve nem akartam értelmezni. Hazudnék, ha ártatlannak állítanám be magam. Régóta sejtem, hogy vonzanak a fiúk is, mert ennek egyértelmű jeleit felfedeztem már magamon. De emellett jó volt a lányokkal, mármint konkrétan Zsuzsival. Sosem csaltam meg. Max fejben. Interneten addig kavarogtam, míg persze rátaláltam a homo oldalakra. Olvasgattam, néztem a képeket, és hát éreztem, hogy jobban megfog a téma, mint hittem volna. Úgy voltam vele, ez természetes lehet, némi biszexualitás nem bűn, meg biztos ki vagyok éhezve egy kis extrára. Ilyeneket gondoltam. Szóval ez a múltam. Sosem ismerkedtem senkivel, még csak puszit se adtam… Csak most, neked.

– Ismerős a sztori. Vagyis az alapszituáció. Ne aggódj, nem egyedi.

– Sejtettem. Mikor hazamentem az ajándékkal, és becsomagoltam, folyamatosan a fejemben voltál. Kicsit aggódtam emiatt, ugyanakkor, bevallom, szórakoztatott. Egy új érzés, valami, ami tiltott, titkos, mégis édes, ha a lelkembe férkőzik. Mielőtt találkoztam Zsúval, meg is ijedtem, hogy most akkor őt nem szeretem, nem vonz, vagy mi van. Mikor megláttam, viszont tudtam, hogy nagyon szeretem, még ha nem is lángoló szerelemmel. Jó volt vele a randi, és utána az éjszaka. Na, hát érted.

– Igen. Értelek. Ott futottál bele Líviába és Brigibe.

– Pontosan. Ez sem lehetett véletlen, azt hiszem. Másnap mikor felébredtem mellette, megint eszembe jutottál, és hát tudod… a reggeli kiskakas - kukorékolás…

– Ha-ha-ha… ez tetszik! Te így hívod? Vicces!

– Ühüm. Akkor kicsit elvitt az érzés, kedvem lett volna könnyíteni magamon.

– Most zavarba hozol, hé! Komolyan, ég az arcom – nevetett.

– Bocsánat, nem akartam – nevetett vissza.

– Folytasd csak.

– Nem tudtam megállni, hogy ne menjek be hozzád. Szerettem volna utánajárni, hogy tényleg te váltod e ki ezt belőlem, vagy valami más történik. És őszintén mondom, hogy odavagyok Indiáért, és szerettem volna mindent megtudni az utazásodról, de most tényleg.

– Jól van, hiszek neked.

– A többi történést te is tudod, eljöttünk ide. Közben erősödött bennem az érzés, hogy te vagy az első srác, aki olyan különleges, hogy komolyabban is felkelti az érdeklődésemet. Eddig tökéletesen elégedett voltam a hetero életemmel, de most kezdtem érezni valami hiányt idebent. És te csak fokoztad. Arra vágytam, hogy jobban megismerhesselek, beszélgessünk, szimplán csak a közeledben legyek. Közben Zsuzsit picit hanyagolni kezdtem, de nem vette észre, mivel már nem vagyunk az a mindennap világmegváltó álompár. Ő is tudja ezt.

– És akkor ültünk be ide, és mondtam el neked, hogy meleg vagyok.

– Igen.

– Amúgy sejtetted? Vagy egyáltalán az nem merült fel benned, hogy én vonzalak, de lehet, hogy nem is vagyok meleg?

– Jaj, dehogyisnem! Emiatt is paráztam. Én, a hetero, belehabarodok egy másik heteroba, az aztán szép kis sztori lenne! Aztán megszólalt egy belső hang, hogy nyugi. Elnyomta az aggodalmam ez iránt. Beszéltél róla, hogy nincs barátnőd., gondoltam, akkor lehet esély. Végül is én sem vagyok egy átlagos ügy.

– A radarod, na, tessék! Működik az mindenkinél.

– Hallottam már erről. Igazad lehet. Visszatérve az estére. Elmondtad, és én akkor letaglóztam. Amiről titkon álmodoztam, valósággá vált, és ez nagyon megrémisztett. Előtört a sok kérdés, amiket fel is tettem neked.

– Igen, akkor már nekem is gyanús voltál. Vagyis hát utólag. Tipikus kérdések voltak.

– Tipikus?

– Kezdő, magában bizonytalan, „más” srác kérdései.

– Már értem. Ebben előnyöd volt.

– És aztán jól összezavarodtál, igaz?

– Pontosan. Menekülni akartam a szituból, megijedtem magamtól, attól, hogy realizálódhat a vágyam, hogy akkor most buzi leszek, vagy mi. Meg hasonlók. Akkor kukultam meg, és vittél haza. A kocsiban egy szót sem szóltam, mert azon agyaltam, hogy mit kéne tennem. Mondjak neked valamit? Utaljak valahogy finoman? Vagy felejtsem el ezt a lehetőséget, mert túl veszélyes. De te annyira kedves vagy, jó ember, ahogy megismertelek. Nagyon vonzódom hozzád. Végső kétségbeesésemben, lesz, ami lesz alapon, odanyomtam a puszit, és kipattantam, nehogy magyarázatra fogj.

– Vettem észre. Nem volt semmi! Rendesen lefagytam ám, és még percekig ott ültem a ház előtt a kocsiban.

– Tudom, mert kinéztem, hogy ott maradtál e. Gondoltam, hogy visszamegyek, de nem ment. Lefeküdtem, és pörgött az agyam ezerrel. Mi lesz most, mit mondok neked? Egyáltalán merlek e ezután keresni? Mi lesz Zsuzsival? Mi lesz a családban? Fel tudom e ezt vállalni magam előtt is, nemhogy mások előtt? Képes vagyok e belemenni bármi ilyesmibe egy fiúval, vagy csak eddig tart a kíváncsiságom? Szóval nem volt vége az áradatnak. Napokig ezen paráztam, alig mozdultam ki. Most pedig itt vagyok. Ennyit tudok mondani neked. Magam sem tudom, ki vagyok, mi vagyok épp most!

– Egy érző ember. Semmi sem változott, ugyanaz vagy, aki voltál. Csak felfedeztél magadban egy eddig rejtett vagy félig rejtett zugot.

– Igen, tudom. Csak még képtelen vagyok elfogadni.

– Nem is megy egyik napról a másikra.

– Szerinted akkor én most meleg vagyok?

– Én nem címkézek fel senkit. Beszélhetünk melegről, biszexuálisról, kíváncsi heteróról, egy a lényeg, vonzanak a fiúk is. Majd csak később derül ki, hogy melyik oldalon maradsz, melyik lesz az erősebb. Először ismerd meg magad, barátkozz ezzel, próbálj apró lépéseket tenni, és majd kiderül, hogy mi vonz igazán.

-           Gondolod?

 Persze. Nem kell beskatulyáznod magad! Sem most, sem később. Maradj az, aki vagy! Ettől nem fogsz megváltozni, kivéve, ha kifordulsz magadból, mert bestresszelsz. De én ennél erősebbnek ismertelek meg.

– Hát jól hangzik. Csak nem tudom, képes leszek e rá.

– Nem mondom, hogy könnyű. Azt sem, hogy van rá recept, mi hogy működik, vagy mi hogy alakul. Egyedi minden. Azt se mondom, hogy ezt vagy azt kéne tenned. A lényeg, semmi olyat ne cselekedj, amit nem szeretnél. Csak, ami jólesik, ami nem tölt el még félelemmel. Lassan haladj, adj időt magadnak. Ne hozz elhamarkodott döntést! Én itt leszek, ha dumálni akarsz valakivel erről. És tényleg ne akard magad szigorúan ide vagy oda besorolni, ne feketének és fehérnek lásd ezt a dolgot. Meg kell majd találnod az egyéni utad.

– Megnyugtat, ahogy beszélsz. Köszi!

– Szívesen. Én már túl vagyok ezeken, de tudom jól, milyen szar.

Még egy jó órát beszélgettek a kávézóban. Dani sokat mesélt a múltjáról, a kapcsolatairól, a tapasztalatairól, és ami még érdekelte Robit. Azután autóba ültek, és ismét hazavitte a fiút. A rádióban Zséda egyik dala, az Újhold  szólt, megadva az aláfestést a búcsúnak.

A formális elköszönés után Robinak ismét nem akaródzott kiszállni. Dani elnevette magát.

– Mit nevetsz?

– Hát, hogy ismét nem szállsz ki! Mi jár a fejedben?

– Az, amiket mondtál. Hogy olyat cselekedjek, amihez kedvem van, és nem tölt el félelemmel. És lenne itt valami…

– Mégpedig?

Robi odahajolt, majd lassan és finoman megcsókolta Dani puha ajkait. Aztán újra, és újra, apró, lassú csókokkal. Nem akart elszakadni a fiú puha szájától, és egyre erőteljesebben csókolta. Majd jobb kezét tarkójához tette, bal karját pedig a háta mögé, és félig átölelte. Percekig csókolóztak a sötét autóban, majd lassan elváltak ajkaik egymástól. Mélyen egymás szemébe néztek, és újra elbúcsúztak. Robi kiszállt, de befelé menet többször visszanézett. Dani megvárta, míg beér, majd boldogan indult haza.

Lívia kulcsával kinyitotta a kaput, majd a veranda felől közeledett a házba. Lábai remegtek, mindene görcsbe rándult, még kutyáját sem volt most képes megdajkálni, csak egy simogatással üdvözölte. Belépett az ajtón, egyenest az ebédlőbe. Terített asztal várta. Mikor jelezte anyjának, hogy este meglátogatja, mert fontos dolgot szeretne mondani nekik, édesanyja fantáziája azonnal beindult, és mindenféle jó hírekre készítette fel magát, miközben háromfogásos vacsorát rittyentett.

– Szia, kicsikém! De jó, hogy itt is vagy. A kedvenceidet csináltam, remélem, örülsz.

– Szia muti! Aranyos vagy, de nem nagyon van étvágyam.

– Na, ne viccelj velem! Rengeteget főztem, készültem. Ha már olyan fontos dologról van szó, ahogy mondtad a telefonban.

– Apu hol van?

– Mindjárt jön, csak épp fürdött. Őt nem is izgatja a dolog, tipikus férfi. Pedig mondtam neki, hogy a mi Livikénk jön este, mert mondandója van. Ő meg csak lehurrogott, hogy megint túlszervezem a dolgokat.

– Lehet, hogy igaza volt.

– Ugyan már. Enni csak kell!

– Szia, drágám! – jött be édesapja.

– Szia, apuci! – nézett félénken a szemébe.

És kiolvasta, hogy apja jól tudja miért jött. Egyetértően biccentett is a lánya felé, kifejezve ezzel a támogatását.

– Üljünk le, és együnk. Aztán, vagy közben, pedig mesélhetsz – folytatta anyja.

Nagy nehezen legyűrt pár falatot, miközben anyja elégedetten és mosolyogva fogyasztotta a finomabbnál finomabb ételeket. Apja aggódva figyelte minden rezdülését, és nézte, meddig tartja magát még a lánya, akinek már homloka is gyöngyözött minden villafordításnál. Legszívesebben a papa szólt volna közbe, de tudta, az csakis Livi döntése lehet, hogy melyik pillanatban és mivel indítja el a lavinát.

– Ízlik, kicsim? – kérdezte anyja.

Ez volt az utolsó falat, amit még bírt a lány, majd belefogott.

– Anyu… Kérlek, mondd meg nekem… Szóval te és apu, ugye nagyon szerettek engem?

– Hát persze. Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot?

– Tudnom kell! Hogy bármi is történjék, ti attól még nagyon szerettek engem.

– Jaj, Lívia, ne ijesztgess! Összetörted a kocsit?

– Nem, dehogy. Csak tudnom kell. Van bármi, ami változtathat az érzéseiden irántam?

– Komolyan megijesztesz. Nincs semmi olyan. Mi lenne? Adót csaltál a bolttal?

– Ahh, ugyan már! Csak tudjátok, Dani adott egy könyvet kölcsön… Mennyei prófécia a címe.

– Valami szektába keveredtél? Lívia, ugye nem?!

– Nem, anya! Ez egy nagyon jó könyv, az élet valódi értékeit és értelmét feszegeti.

– Én már hallottam róla – szólt közbe apja.

– Az a lényege, hogy a világon minden csak energia. Mi magunk is. Emiatt nehezen magyarázhatók az emberi kapcsolatok. Ám minden az energia átadásáról, elvételéről, megszerzéséről szól. Ez okozza a konfliktusokat, ugyanakkor ez magyarázza a különös párválasztásokat, azt, hogy ki kit tart vonzónak. És ha megfelelően élünk az energiával, megértjük a valódi lényegét, működését, akkor megkönnyíti életünket. Amit véletlenek sorozatának hiszünk, az valójában az energia útmutatása. Ha követjük, minden könnyedén megy majd, csak sodródnunk kell vele.

– Minket is bele akarsz rángatni ebbe a szektába?

– Anyu, nem valami szektáról beszélek. Kérlek, próbálj komolyan venni! Amit mondok, nem hülyeség.

– Folytasd, szívem – bíztatta apja.

– Az energia mozgatója a földi létben nem más, mint a szeretet. Ez az egyetlen igazi érték, ami mindent áthat, és ami valóban csodákra képes. Ha belegondolunk, ha szeretet vesz minket körül, minden sikerül. Ha adjuk, többszörösen kapjuk vissza. Semmi más nem számít. Ez az energia valóban képes előremozdítani a dolgokat, míg a többi, hatalomra és leigázásra, kényszerre épülő erő csak ideig-óráig képes az emberek vezetésére, de hosszú távon befuccsol.

– Jó, kicsim, ezt mind értem, és aláírom. Vagy talán nem mindent, de nem gond. Tudod, hogy szeretetben neveltünk, egyenlőségre, és elfogadásra tanítottunk. Nem értem mégsem, hogy most mire akarsz kilyukadni.

– Pont erre, anya. Hogy magadnak is megfogalmazd. Tudnom kell, hogy komolyan gondoltad-e.

– Ez egyre bonyolultabb, és kezdek komolyan aggódni.

– Muti, nagyon szeretlek titeket, ezt ugye tudod? Mindennél fontosabb, hogy titeket egészségben és boldogságban tudjalak. De a saját életem legalább olyan fontos kell, hogy legyen! Nem lehetünk boldogok és elégedettek mások teljességének árán.

– Persze, Livi, én is így gondolom. Nekem is mindennél fontosabb, hogy téged boldognak tudjalak. Apáddal mindig is ezt tartottuk szem előtt. Ha kellett, a miénket kicsit háttérbe szorítottuk, és te voltál az elsődleges. Ezt nem úgy értem, hogy mi hátrányt szenvedtünk, félre ne értsd.

– Értem, anya. És ha az én boldogságom eltérő, mint amilyet te képzelsz el nekem?

– Hogy érted? Nem értem, mire akarsz utalni. Drágám, ne beszélj már rébuszokban!

– Talán, amilyen jövőben te boldognak látsz engem, az más, mint amilyet én képzelek magamnak. Akkor mi van? Ha gyökeresen eltérő az elképzelésünk? Akkor is mellettem állsz, és szeretsz?

– Most arra utalsz, hogy felejtsem el Danikát, és törődjek bele, hogy nem lesz a vejem? Elfogadom. Rendben?

– Bár ilyen apró-cseprő lenne. Ennél kicsit komplikáltabb, anyu. Én most boldog vagyok. Találtam valakit, akit egyre jobban szeretek. Nagyon sok a közös bennünk, egy hullámhosszon vagyunk. Megnevettet, felvillanyoz, álmodozásra késztet, , és szeret.

– De hisz ez csodálatos! Miért ne akarnám én ezt neked?

– Mert ő nem épp olyan, akit mellém elképzeltél.

– Óh, kicsim, mégiscsak nős emberrel kezdtél? Hát nem örülök, de hátha elválik…

– Nem, nem, nem! Nem nős. Nincs senkije rajtam kívül.

– Akkor? Áhh, szegény, mint a templom egere. Majd megismerem, és akkor lehet, hogy tényleg kiderül, hogy nem a pénzedre hajt. Ez még nem tragédia.

– Anyuuu! Mindig a sztereotípiáid. Nem szegény, nem nős, nem szoknyapecér, nem idősebb nálam 25 évvel, nem politikus, nem rokon, nem kamionsofőr, nem lakik másik országban és akarja, hogy vele menjek.

– Akkor? Mindent kilőttünk. Mutasd be!

– Kicsim… – szólt közbe apja. – Ki is ő tehát? – próbált segíteni.

– Ő egy lány, anya.

Az anyja lemerevedett, és szája nyitva maradt a csodálkozástól. Nagy nehezen szólalt meg, ám egyre erőteljesebben.

– Nem! Nem, NEM!

– De igen anyu, én a lányokat szeretem, nem a fiúkat.

– Az nem lehet! Lehetetlen! Ott a Danika…

– A franc essen az én imádott Danimba már! Nem!

– Kicsim, ez valami agyrém. Az a sok barom tévéfilm, meg a szemét média. Eltévelyedtél picit, de megbeszéljük. Ez nem lehet igazi, csak valami butaság.

– Anya, ez nem átmeneti dolog. Még hogy a média…

– Apjuk, te semmit nem szólsz? – rivallt rá férjére.

– Szóhoz sem jutok – szólt csendesen.

– Nem, ezt nem tudom elhinni! Kicsim, őrület, amit állítasz. Felhívom valamelyik kollegám, erre kell, hogy legyen megoldás. Beszélgetsz a Julikával, ő remek pszichológus…

– Nekem nincs szükségem pszichopatára. Csak arra, hogy megérts, és elfogadj. Én így születtem, ilyen vagyok. Nem változott semmi. Csak most végre tudod, miért nincs pasim.

– Na, neeem. Ki az a nő? Valami beteg állat! Rávett, hogy fajtalankodj vele! Mert lelkileg elhagyatott vagy, és ezt kihasználta!

– Jézusom, miket beszélsz – szólt közbe a férj.

– Te most fogd be! A lányunkat rávették valami undorító szörnyűségre!

– Nem hinném. A lányunk leszbikus. Tudod, egy lány, aki a lányokat szereti. Te tanultál genetikát.

– Laci, te normális vagy?! Te ezt képes lennél elhinni, és elfogadni? Laci!

– Igen, képes. Ő az egyetlen lányunk, akit mindennél jobban szeretünk! Higgy nekem, nincs ezzel semmi baj.

– Te is megőrültél! Mi van ezzel a világgal? – hirtelen nem bírta tovább, sírva fakadt, majd kirohant.

– Anya, kérlek! Hallgass végig!

– Soha! – kiabált vissza. – Mind megőrültetek!

– Ketten maradtunk… – mondta édesapja.

– Egész könnyen ment, papi, nem?

– Borzasztó volt! Nem is tudom, de mindkettőtöket nagyon sajnállak most. Megértem anyádat, ez az első sokk. Szerintem életében nem érte még ekkora megrázkódtatás. Talán még nagyapád halálakor sem. Nem ítélheted el, azok miatt, amiket mondott. Most nem tudja, mit beszél.

– Tudom, apu. Csak most jön a java még, és ez megrémít. Tudom, mi volt Danival, mikor nála… Ja, te ezt…

– Most már értem – mosolyodott el. – Folytasd csak.

– Tudom, hogy ez természetes, de annyira fájó is. Amiket mondott. Tényleg ennyire nincs tisztában ezekkel?

– Dehogyis nincs. Ameddig az ember hall erről, látja a tévében, más családjában, addig könnyen liberális. Aztán ha a saját bőrén tapasztalja, akkor már kevésbé könnyed a téma. Anyádnak nem egy ismerőse, kezeltje volt már hasonló cipőben, szóval tudja ő, miről van szó. De nem is várhattál más reakciót tőle. Talán én is így reagáltam volna, ha nem tudtam volna meg előbb. Így volt időm feldolgozni. Nem volt könnyű, de hamar eljutottam oda, amiről beszéltél. Nincs fontosabb annál, hogy a lányom vagy, bármi is van. Te sem törtél sosem pálcát felettünk, én sem tehetem. Tudom, hogy ezt te nem divatból teszed, nem te választottad, így születtél. Voltaképpen a mi „hibánk”.

– Ez nem hiba! Nem okozta senki, csak van és kész. Bizonyos emberek így születnek, mások nem. Nekem ez adatott. Hosszú időmbe telt, de elfogadtam magam, és most már jó így. Együtt tudok élni vele. Mint a kis melleimmel.

– Heh, de löke vagy, kislányom! Nagyon szeretlek. És azt is, hogy ilyen bölccsé tett ez a dolog. Nem fordultál ki vagy be, nem lázadtál fel a világ ellen, hanem beértél, és azt hiszem, példaértékűen gondolkodsz.

– Ez köszönhető Daninak is. Mi ketten szinte mindig ott voltunk egymásnak, nem hagytuk, hogy elkallódjunk. Segítettünk a nehéz percekben egymáson. Ő még nálam is bölcsebben gondolkodik. Vele született adottsága van ezekhez a dolgokhoz. Szerintem már gyerekként rájött, mi az élet valódi értelme.

– Különleges fiú, már észrevettem.

– Mi legyen anyuval? Bemenjek hozzá?

– Szerintem ne, felesleges. Megtetted az első és legnehezebb lépést. Most hagyd, hogy kicsit emésztgesse. Neki azt hiszem, még többi idő kell majd, mint nekem. Most minden eddigi elképzelése a jövődről, a családmodellről romokban hever. Jobb, ha hazamész, és megpróbálsz pihenni. Itt ma már nem lesz desszert, kicsim!

– Apu! – nevetett a lány. – Én vagyok löke? Tudom, kitől örököltem.

– Ma én is a kanapén alszom. Biztos, nem tűrne meg maga mellett, így, hogy a pártodat fogtam.

– Sajnálom.

– Ne viccelj! Neked sem könnyű. Tudom, minek nézel, nézünk most elébe. De én melletted vagyok, ne feledd! Anya is meg fogja emészteni, és hidd el, nagyon szeret téged.

– Tudom, apu. Nagyon szeretlek, mondtam már?

– Én is téged. Gyere, csomagolunk neked ebből a rengeteg kajából. Holnap lesz mit enned. És a barátnőd is megismerheti anyád főztjét. Ha őt magát még nem is… khh.

– Apu, te tényleg nem vagy…

Lívia kavargó gondolatokkal szállt be Micrájába. Egyrészről megkönnyebbült, hogy a legnehezebbnek vélt ponton túl esett, és végre elmondta titkát anyjának. Másrészről nagyon félt továbbra is, mert tudta, hogy ami ezután következik, sem lesz sétagalopp. Ha Dani anyjából indul ki, hát az övé sem sokkal egyszerűbb, de talán kevesebbel is megússza majd. Némi dac is vegyült most már az érzései közé. Hiszen apja mellette van, barátnője és barátja is támogatja, ha anyja képtelen lenne mégis elfogadni őt, hát az az ő baja. Akkor tagadja meg, szakítsa meg vele a kapcsolatot, ő ki fogja bírni. Persze ezeket nem gondolta egészen komolyan, de így könnyebb volt feldolgozni a történteket.

Hazaérve engedett egy nagy kád forró fürdőt, beleült és felhívta Brigit, részletesen elmesélve neki mindent. Ezután Dani következett, akinek szintén volt miről mesélnie az estét illetően. Kicsodálkozták, kihuhogták, kikacagták, kisajnálkozták kölcsönösen a dolgokat. Megkönnyebbült érzés volt, hogy egyikük sem jár könnyű terepen, és még csak most jön a java. Alig várták, hogy hétfőn találkozzanak a boltban, és újra átbeszéljék a történteket személyesen is. Fontos a másik támogató jelenléte, az eszmecsere, az, hogy csak meghallgassák egymást, és tudjanak egy-két őszinte, baráti tanáccsal szolgálni a másiknak.