2/10
Tizedik fejezet
Kutyaharapást szörivel
Huba széles mosollyal csapta be az ajtót, miközben kollegái nem győztek szétrebbeni az ajtóban. Az igazgatóhelyettes kérdően nézett a fiatal kollegára, mire az rákacsintott. Ebből a helyettes tudta, minden rendben. Huba ismét megtalálta a maga útját, és kiállt az igazáért. Bírták egymást, és gyakran félszavakból is értették. Bátorító mosollyal viszonozta a kacsintást, majd leült székébe és rávetette magát az MSN-re.
Senki nem merte megszólítani a fiút csak kocsányon logó szemekkel várták, hátha mond valamit. Szinte mindenki kedvelte őt a testületben, jól kijött a sok tyúkkal. De ez az eset mindenkit elbizonytalanított. A srác, aki itt jár-kel nap, mint nap köztük, olyan helyes, mint egy olasz model, figyelmes, humoros, segítőkész, erre kiderül, hogy meleg. Most változik valami? Hogyan nézzenek rá? Ettől kevésbé férfi? Vajon kellemetlen neki, ha a szemébe néznek? Illik ilyenről kérdezni bárkit is? És a Zétényes sztori cseppnyit is igaz? Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejekben. Megszólalni viszont senki sem mert. Egy embert kivéve. Ő nagyon is intenzíven belevágott.
- Mondjad már Nemes, hogy mi volt! Mit vigyorogsz? A hideg kiráz tőled!
- Cssss! Nem kell itt mindenki előtt! Nézd szegényeket, teljesen össze vannak omolva. Holott nekem lenne rá okom. Azt se tudják, fiúk-e vagy lányok! Vagy én? Csórikáim! HAHÓ mindenki! Nyugi! Minden a legnagyobb rendben! Kiabálta, majd folytatta hangosan. Igaz, ami igaz csajok, de semmi sem változott. Ha igazán a lelketek mélyére néztek, tudni fogjátok, mi igaz a pletykából. Az vagyok, akinek megismertetek, max egy kicsit más! De ez a ti szemszögetekből mellékes. Viszont sajnos most azt mondom, Isten veletek!
- Elmész?! Fakadt ki hirtelen az egyik fiatal kolleganő.
- Igen Noémi, folytatta kissé elszomorodva. Az itteni küldetésem véget ér. Még láttok egyszer-kétszer, de lényegében búcsúzom.
- Nem rúghat ki emiatt ez a vérszopó! Emelte fel a hangját ismét Noémi.
- Emiatt nem is. De hidd el, megtalálná a módját! Tudjátok, nem illek bele az ő kis kirakatába. Túl hivalkodó ruhadarabbá váltam. És ez a botrány bizony nem fog egy nap alatt lecsengeni. Nem hagyom, hogy megalázzanak. Így jobb lesz, ha én mondom ki, hogy vége. Felmondtam!
- Micsináltál? Vette át a szót Nóri. Ne tedd ezt velünk! Nélküled ez a hely egy kripta. Ezt nem mondod komolyan! Itt hagysz? Mit csinálok nélküled? Nemes kérlek!
- Héj! Egyrészt ez nem a ti meccsetek, hanem az enyém! Most magamért kellett cselekednem! Másrészt nem veszítesz el, csak nem látsz majd minden nap itt a tanáriban.
- Hát ez az! Nem akarom! Nem mehetsz el!
- Most nincs más választásom - váltott halkabb hangnemre. A többiek látszólagosan elkezdtek rendezkedni, készülni az óráikra, tenni a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Bár megette őket a kíváncsiság, tudták, hogy ideje tettetni, hogy az élet megy tovább. A háttérbe vonultak. Huba pedig folytatta.
Emlékszel hányszor és hányszor keseregtem azon, hogy milyen jó lenne bepattanni az áhított cabriómba, a pasim mellé, akit szeretek, és hasítani az országúton? Le egészen valamelyik tengerpartra. Miközben egymás szemébe nézünk, és ahogy az arcunkba csap a szél, csókolózunk.
- Igen Hubi, a „szabadság-álmod”, ahogy hívtad mindig. Ami az abszolut függetlenség érzésével tölt el, hogy szabad vagy, és szinte egy a végtelennel.
- Pontosan! Mindig ez a kép lebegett előttem, de féltem. Féltem attól, hogy tanárként vállaljam magam, és párkapcsolatom legyen. Mindig azon agyaltam, mit szólnának mások, ha sportkocsival rohangásznék. Rettegtem, mert meg kellett felelnem egy képnek, ami bár én vagyok, korántsem a teljes valóm. És amíg ezen a pályán vagyok, addig marad a sok hazugság, bújkálás, félelem, hogy elveszítek mindent. De most oly közel kerültem ehhez, hogy már nem is annyira rettent! Lebuktam. Jó, nem ország világ előtt, de kiderült. A világ még mindig a helyén áll, a Föld forog! A mnkám így elveszítem, de talán a hivatásom nem.
- Ez a mindened, ezt szereted csinálni. Erre születtél!
- Tudom. Illetve én is így érzem, vagy éreztem. Nagyon jó volt minden, de az árnyak tovább kísértettek. Áldozzam fel önmagam, a boldogságom egy hivatásnak, amit bár imádok, soha senki nem garantálja, hogy megéri? Vajon, mikor öreg leszek, ki lesz ott mellettem, és fogja majd a kezem? Kivel sétálok a parkban? A tanítványaimmal? A vezetőnkkel? Veled? Nem Nóresz, sajnos egyik sem. Magányosan üldögélhetek majd egy padon. Talán lesz egy-két másik öreg, akivel sakkozhatok. Könyörgöm! Még sakkozni sem tudok! Nem is érdekel!
- Lökött! Nevetett fel a lány.
- Szóval érted. Kapjam magam azon 60 évesen, hogy szép nyugdíjas kor, a tanítványok még rám köszönnek, megállapítják, hogy de megöregedett ez a Huba bá. És elment mellettem az élet. Mert féltem lépni. Nem mertem váltani. Nem voltam elég merész, hogy azt mondjam, ez a pálya sem tart örökké, és többre is gondolnom kell. Ha a világ nem érti meg, hogy nem ettől leszek jó vagy rossz tanár, akkor sajnos ideje lépnem! Elsősorban ember vagyok, nem tanár. Ember, aki vágyik arra, hogy szerelmes legyen. Lángoló szerelmet akarok, szabadon megfogni a párom kezét. Elmenni vele nyaralni, és utána nem akarom takargatni a képeket, hogy kivel voltam és mit csináltam.
- Facebook?
- Hülye – kuncogott. Ha nem is erre gondoltam, de lényegében. Ha a környezetem rákényszerít, és ultimátumot ad, akkor most végre magamat választom! Annyit tettem már másokért, itt az ideje, hogy magamon segítsek.
- Annyira sajnálom, hogy így érzed.
- Nincs igazam?
- De. Teljes mértékben sajnos. Csak azokra az alapvető dolgokra vágysz, ami mindenkinek kijár. Emberi jogok. A barom társadalmunk ezt képtelen felfogni még mindig. Úgy sajnállak Nemes!
- Ne sajnálj! Légy mellettem! Nem könnyű ezt most végig csinálnom. Talán elkél majd a baráti segítség. Amire vágytam, kezd megvalósulni. A szeretett pasi megvan, jöhet a cabrió, a szabadság! Elindult a lavina, de nem fog betemetni! Tudom a módját, hogy felkapjak egy snowboardot és meglovagoljam. Vakmerőség kell hozzá, tény. De inkább, mint hogy belefulladjak!
- Mit találtál ki már megint?
- Szembe megyek Zétényékkel! A saját módszereiket fordítom ellenük. Ez Fruzsinánál is mindig bejött. A saját fegyverével kényszerítem térdre az ellenséget! Nem rezelek be. A legrosszabbra is felkészülök, úgyhogy első körben Ricsit helyezem biztonságba.
- Az kemény menet lesz. Tudja már?
- Nem. Ma tálalom neki az egészet. Előre remegek. Ez lesz az egészben a legnehezebb. Akkor sem tehetek semmit, ha elhagy. Igaza lenne.
- Nem fog. Szeret téged!
- Jó, de ez most egy olyan harc, amit nem együtt kell megvívnunk. Ő még messze van mindettől.
Robi a lakásukhoz közeli Kitaibel-parkban ült egy padon. Teljesen kikészítette a Danival történt találkozás és szóváltás. Bár eltellt azóta két nap, még mindig élesen hasított szívébe a fájdalom. Már nem szereti őt. Mást szeret.
Arcát simogatták a napsugarak, enyhe szellő csiklandozta az orrnyergét. A fák szemtelenül zöldek voltak, és ontották illatukat. A terméskövekkel körberakott kis tóban aranyhalak pipáltak, és kapkodták el az apró keksz darabokat, amiket egy három év körüli kisfiú dobált be nekik. Pár méterrel arrébb kutyák kergetőztek önfeledten. Ez a park az ő paradicsomuk. Egy huncut kis Jack Russel egy nála jóval nagyobb német vizslától próbálta elorrozni a gumiállatát. Idilli kép volt. A valóság csodaszép lehet, akkor is, ha szívünkben épp háború dúl. Reménysugár szökött a fiú szívébe, mikor egy teniszlabda közeledett felé. Szerencsére egy kutya is volt „hozzá erősítve”. A bozontos keverék farkcsóválva, szinte mosolyogva dobta le elé a kerek játékot. Robi először csak kérdően nézett rá, de nem reagált. Mire a blöki hangos csaholással jelezte, hogy ugyan vegye már fel, és dobja el neki a játékát. Pillanatokon belül szégyenkező hang törte meg az eb jókedvét.
- Nem igaz Bence! Már megint ezt teszed velem? Jahj, kérlek, ne haragudj! Beszélt a kutyához, majd Robihoz az ismeretlen srác.
- Bence?
- Jah, igen - nevette el magát. Amikor kicsi volt, jópofa ötletnek tűnt ezt a nevet adni neki.
- Bírom, ha egy állatnak emberi neve van! Poén.
- Tényleg bocs, hogy megzavartunk! Látom el vagy magadban.
- Hát igazából, nem gond. Jó egy kis kizökkenés. Aranyos kutya. Milyen fajta?
- Abszolut mix. Menhelyről hoztam ki, amikor négy hónapos volt. Állítólag van benne valami terrier vér, csipetnyi spániel, meg még ki tudja. Sajnos nem először játsza ezt velem. Én eldobom neki a lasztit, ő meg valaki másnak viszi oda. Legtöbbször csajoknak.
- Ügyes! Szóval így?
- Jaj, nem! Basszus mindenki azt hiszi, hogy így akarok ismerkedni. Jó, te nyílván nem, de gondolj bele! Sosem tudom kimagyarázni, hogy nem én küldtem a kutyát. Mindenki azt hiszi, ilyen átlátszóak a módszereim.
- És nem? Mosolygott Robi a srácra, akinek bőre kellemesen napbarnított, szemei csillogó sötét barnák, tekintete kissé álmatag volt. Ha nem lenne ilyen rossz passzban most, kétség kívül tetszene neki.
- Ne tudd meg, milyen csajokat választ nekem Bence! Egyik gázabb, mint a másik! Neki nem számít a kor, a súly, a higiénia. Mondják, hogy a kutyák nem látnak színesen, de ez azért túlzás.
- Belső értékekre épít!
- Peeeersze - nevetett nagyot. Ő egy kutya, azért na. Szóval volt már, hogy majdnem megpofoztak, amikor az egyik csaj pasija épp csak elment jégkásáért. Mire visszajött, én álltam ott kutyástól, béna arckifejezéssel. Máskor meg hetekig nem tudtam lerázni egy százhúsz kilós, nálam nyolc évvel idősebb csajt! Azt hitte, ez a sors keze, és minket egymásnak szántak!
- Brutál! Jófej ez a Bence, még mindig tartom.
- Jahja. De tényleg nem zavarunk, megyünk mostmár. Ne haragudj, hogy...
- Máris? Siettek?
- Nem. Végül is, nem. Csak tényleg nem akartam...
- Akkor maradjatok csak! Szívesen beszélgetek. Tényleg szükségem van egy kis kikapcsolódásra. És ez a Bence kutya felvidít.
- Ahogy gondolod, akkor leülök kicsit. Te meg dobáld neki a labdát, ha már kiszúrt magának!
- Gyakran jártok ide?
- Minden nap. Bár nem a közelben lakom, ez a kedvenc helyünk. Rengeteg itt a kutya, Bence kedvére barátkozhat.
- Te meg csajozhatsz.
- Hagyjál már! Na, jó, megadom magam. Mosolyogtak mindketten. És te? Nem nagyon láttalak még erre.
- Nos, igen. Mármint, hogy nem, valóban. Ahh. Bár erre van a lakásom, nem itt élek most. Bonyolult. A lényeg, hogy most itthon vagyok, és gondoltam lejövök kicsit elmélkedni. Gyerekkoromban a bátyámmal sokat jártunk ide, hogy kutyázzunk. Szép emlékek. Reméltem, ha ide jövök, kicsit megnyugszom, lelazulok, ilyesmi.
- Értelek. Nem akarok vájkálni, de ezek szerint, gázos az élet.
- Mondhatjuk. A részletekkel nem untatnálak, de épp válok.
- Válsz? Nős vagy?
- Meglep?
- Csak a korod miatt. Olyan fiatalnak tűnsz. Már bocs, de a mai világban a hasonló korú srácok ritkán házasok még.
- Huszonnégy vagyok, jól látod a helyzetet. Valójában, én is elsiettem. Sajnos csak most jöttem rá. Hát, mit mondjak, piszkosul nehéz! Inkább ne beszéljünk róla.
- Rendben. Nem akartam így ismeretlenül belemászni!
- Nem miattad, miattam. Magam sem tudom még, hogy legyen. Annyira küzdök a gondolataimmal, jobban esik most elterelni őket. Inkább te mesélj! Bencéről. Vagy magadról. Nős vagy?
- Hahaha-ha! Dehogy! Csak huszonkettő vagyok, és még tanulok. Meg amúgy sincs tervben egyelőre.
- Nem is gondoltam komolyan.
- Akkor jó. Szóval még egyetemista vagyok, de most ugye nyári szünet.
- Pihenés, nyaralás, csajozás?
- Nem egészen. Dolgozom, hogy legyen pénzem a sulira, meg az extra kiadásaimra.
- A szüleid már nem tudnak segíteni?
- Végülis, de. Segítenek, ha azt vesszük. Merthogy a családi boltban dolgozom. Tehát tőlük kapom a fizetést. Jó, ne gondold, hogy vaskalaposak. Amúgy is segítenek év közben. Én nem hagyom, hogy csak szívjam a vérüket. Ragaszkodtam hozzá, hogy dolgozzak. Ők meg úgy gondolták, így lesz a legjobb. A bolt is jó kezekben, én is jól járok.
- Mit árultok?
- Nos, ez nem úgy bolt. Csak mi hívjuk annak. Ne nevess ki, kérlek!
- Ugyan, miért?
- Ez egy szolárium. Ott vagyok pultos, mindenes.
- Miért nevetnék?
- A legtöbben csak sziszegnek, hogy szolis fiú vagyok. Ez csak eszköz a pénzkereséshez, plusz segítek anyáméknak. Azt már senki sem kérdi, milyen sulit végzek.
- Milyen sulit végzel?
- Ügyes!
- Marketing managernek tanulok Szegeden.
- Szép! Az tök izgalmas lehet.
- Ha sikerül utána egy jó helyre bekerülnöm, akkor az lesz.
- Látom, vannak céljaid, álmaid, és teszel is értük.
- Ez így van. Nem ülök a babérjaimon. Elég makacs vagyok, és tudom, hogy végső soron csak magamra számíthatok. De azt fogom csinálni, ami érdekel. Így remélem, sikeres leszek, és boldog. Tyűűű!
- Mi az?
- Ne haragudj, de nekem mennem kell! Lejárt a szünetem, megyek vissza a szoliba.
- Oké. Hát kár. Illetve, jó volt dumálni. És megismerni Bencét.
- Részünkről a szerencse. Bence, köszönd meg, hogy labdáztak veled! Szólította fel a kutyát, mire az hangosan vakkantott egyet.
- Be sem mutatkoztam, Robi vagyok – nyújtotta kezét.
- Örvendek! Én meg Márk.
- Akkor, sziasztok!
- Talán még összefutunk. Helló. Azzal kutya és gazdája laza kocogásba kezdett a park déli kijárata felé.
Robi elmélázva nézett utánuk. Milyen helyesek. És ez a srác… totál jól néz ki. Sportos test, megnyerő személyiség, hamiskás mosoly. Ha nem volna a feje, és a szíve tele ezzel a sok dologgal, talán még képes lenne... Képes lennék?
Megcsillant a remény, hogy képes újra megnyitni a szívét. Ez a felismerés mérhetetlen erővel töltötte el. Talán véget ér a depresszió és szembe tud nézni a problémákkal. Valami kis rés keletkezett az addigi pajzson, ami eltakarta előle a valóságot. Ki „küldte” ezt a srácot és a kutyát?
Daninak igaza van? Lehet, hogy nem is annyira hozzá ragaszkodik, mint a múlthoz, és az érzésekhez, amiket ő váltott ki belőle? Azóta eltelt egy év, már semmi sem ugyanaz. Most megijedt, és vissza akarja kapni, ami volt. Ám ez lehetetlen. Danit okolja, pedig, aki anno hátat fordított, az ő maga volt. Milyen abszurd. Egészen a szaros gödör mélyére jutott. Már a feje búbja sem látszik. Képes volt jelenetet rendezni, és hisztizni, mint egy csaj. Ez nem vall rá. Valami tényleg nincs rendben, igaza van a barátjának. A depresszió kifordította önmagából.
Nem mehet így tovább! Elég volt a fetrengésből, és az önmarcangolásból! Ideje felfelé fordítani az arcát, és megkeresni a kivezető utat. Tisztáznia kell magában a dolgokat, utána pedig a környezetével. Beszélnie kell Emesével is. A lány sem érdemli meg, hogy minden indok, és magyarázat nélkül kivesse az életéből. Hiszen hűséget esküdött, mégha elhamarkodottan is. Kezét ökölbe szorította, száját félre húzta, és határozott mozdulattal felpattant a padról. Megteszem! Lesz, ami lesz! Magában dúdolni kezdte Bon Jovi számát, It’s my life!
- Mit vársz most tőlem? – kérdezte Ricsi Hubát, miközben könnyeit törölgette a szeme sarkában. A fiatal tanár hazaérve mindent elmesélt párjának és feltette a nagy kérdést, hogyan tovább?
- Azt, hogy felfogd, mekkora veszélyben vagy! Ugye, minden világos abból, amit elmeséltem? Érted, hogy mi történik most, és mi fog esetleg később?
- Hogy ne érteném! Mindent értek, bassza meg! Huba én ezt nem akarom! Miért kellett ez? Miért nem maradtál a seggeden, és akkor most mindketten békében élhetnénk!?
- Úgy ismersz? Úgy szeretsz?
- Nem…
- Akkor tudod a választ. Nem cselekedhetek másként. Most már nem. Elég volt!
- Nem akarom, hogy bántsanak! Szeretlek!
- Én is szeretlek! Ezért mondtam, hogy most el kell, hogy rejtselek. Nem engedem, hogy téged bárki is megtaláljon, és kikészítsen. Szóval muszáj lesz elköltöznöd tőlem, és egy ideig nem találkozhatunk.
- El akarsz hagyni?
- Dehogy is! Te vagy a mindenem, szükségem van rád! De ha úgy döntesz, hogy ezt így nem akarod végig csinálni, akkor, elengedlek. Megértem, ha szakítasz velem. Ezt a tortúrát senkinek sem kívánom, és senkitől nem várhatom el, hogy végig asszisztálja.
- Huba!
- Lehet, hogy rövidebb, és könnyebb lesz, mint most gondolnánk. Az is lehet, hogy egy jó ideig eltart majd. Biztos lesznek napok, amikor még magamat sem tudom majd elviselni. Semmi jót nem ígérhetek.
- Nekem akkor is kellesz. Minden jóval és rosszal együtt. A párom vagy, akit szeretek!
- Ezért kell, hogy megóvjalak. Csak Nóri tudja, meg a szülők, hogy együtt vagyunk. Ha időben eltűnsz mellőlem, nem fogsz gyanúba keveredni, és én sem. Nem tudják meg, hogy egy pár vagyunk. Majd ha elül az egész, ha kiderül az igazság, akkor szépen fokozatosan visszatérhetünk a megszokott életünkbe. Vagy valami hasonlóba.
- Én, nem tudom, nem értem ezt az egészet! Zsong a fejem. Olyan, mintha bevettem volna valami dili bogyót. Szédülök, és kívülről látom magamat. Mintha nem is velem történne! Nem is velünk történne!
- De igen, nagyon is. Hidd el, sajnálom, hogy ezt kell most megélned! Ne haragudj, rám kérlek! Tudom önzőség részemről, hogy eldöntöttem, a megkérdezésed nélkül! Meg kell értened, hogy valahol érted is teszem. Mindannyiunkért, akik normális, erkölcsi és emberi értékekkel megáldott melegek vagyunk. A megítélés, ami körül vesz minket, igazságtalan. Megfulladok. Mi sem vagyunk egyformák. Vannak köztünk is ugyan úgy jók és rosszak. Csodálatos lények, és férgek egyaránt. Ezt nem az identitásunk határozza meg. Akarom, hogy lássák végre a példát! Ne csak azt a sablont, amit a média sugároz.
- Tudod, hogy mélyen egyet értek veled. Naponta több ezren szenvedünk ettől. Miért kell olyanért is nekünk viselni a korbácsütéseket, amit nem követtünk el? Ha egy hetero öl, az összes többi is gyilkos? Ha egy buzi polgárpukkasztó ripacs, akkor a többi is! Jahj Huba, azt hiszem nagyon is jól értelek.
- Szeretlek.
- Én is! Nagyon féltelek most. Nagyon-nagyon. Adj egy kis időt! Ezt át kell gondolnom. Nem tudom, mi lenne a helyes.
- Ez természetes! Csak sajnos igyekezned kell. Hamarosan robban a bomba!
- Igen, megértettem! Azt ugye tudod, hogy melletted állok és támogatlak. Csak azt nem tudom, hogyan.
- Mennyire mersz a közelembe maradni? Ezen ne is filózz! Nem maradhatsz mellettem! Fizikálisan. Nem teszlek ki mind ennek, mondtam már. Ez nem a te harcod, neked most más úton kell haladnod. És később te is példaként állhatsz majd! De addig még sokat kell tanulnod.
- Mennyi időnk maradt? Meddig lehetek még veled?
- Ma éjjel.
- Az nem sok! Sosem gondoltam, hogy egyszer csak ilyen hirtelen, megszakad. Nem is akarok belegondolni. Nem akarom úgy felfogni, hogy elveszítelek! Hogy nem leszel velem.
- Csak egy kis ideig. Kibírjuk! Igaz? Hm, makifej? Kihúzzuk valahogy?
- Remélem! Muszáj, hogy úgy legyen. Gyere közelebb!
Azzal magához ölelte és szorította. Úgy, mintha meg akarná fojtani. Remegett és lángolt egyszerre. Csak ölelkeztek percekig. Az idő megállt, az óra mutatója nem moccant. Megdermedt a levegő, és ők az örökké valóságban ragadtak. Mindkettejük szívéből áradt az energia, a végtelen szeretet. Szikrázott, mint a tűzijáték. Hirtelen kapkodva jutottak ismét levegőhöz, mintha addig a víz alatt lettek volna. Egymás csillogó szemeibe néztek, és beszívták a másik illatát. Ha Dani látta volna őket, minden bizonnyal érzékelte volna az aurák összeolvadását. Különleges pillanat volt. Nem tudta egyikük sem, hogy mi vár rájuk, és, hogy vajon ki állja-e a kapcsolatuk ezt a próbát. Ott volt a féltés mindkettőjükben. Ott volt a ragaszkodás, ott volt a csodálat, ott volt a tisztelet, és a szeretet. Legfőképpen mégis a hit volt, ami most betöltötte lelküket. A hit, hogy vannak még csodák, és ez sem véletlenül történik. A csodákhoz pedig kemény harcok vezetnek. Megfogták egymás kezét és csókban forrtak össze.