2/19
Tizenkilencedik fejezet
Régi-új arcok
Nóri gondosan elrendezte tankönyveit, füzeteit, és a dolgozatokat osztályonkénti sorrendben a tanári asztalán. Minden élére állt, másképp nem is lehetne. A kollegái térfeléről átlógó összes mappát, vonalzót, genothermet, bluetechet, és kallódó filctollat visszatolta azok eredendő helyére. Hihetetlen rendetlen ez a Zsuzsa, gondolta magában. Minden motyója végül az én asztalomon köt ki. De még a teás csészéje is persze, hogy az én adatlapjaimon kell, hogy nonfiguratív mintát ejtsen. Egyszer lecsapom ezt a csajt! Elővette fiókjából cigijét, és öngyújtóját. Ezt a szálat még muszáj, szabadkozott magában. Endre úgysem bírja, ha otthon füstölök. Mindig azt mondja, hogy egy szenes kályha a tüdőm, és nem lesz ennek jó vége. Mit tudhatnak a pasik! Hülyeség. Fiatal vagyok, és életerős. Ez a pár szál bagó nem visz még sírba. Szétnézett, kit hívhatna ki magával egy kis füst melletti csevejre, de csak „hatalmas aranyos” kolleganője, Molnárné támasztotta az asztalt. Két széket is bérelt egyszerre, mert egyen nem fért volna el…a valaga. Szuszogva fejtette a keresztrejtvényt, miközben harisnyájából kikandikáltak lábujjai. Nóri émelyegve állapította meg, hogy rá férne egy karomvágás. Ezt a nejlont is átfúrta. Fújj! Inkább kimegyek egyedül. Elindult az ajtó felé, mikor hangosan kopogtak. A tanári ajtaját kitárva egy régi tanítványa mosolygott rá.
- Szia, Nóri néni! Emlékszel még rám?
- Jó ég! Te vagy az Feca? Atyaég! Hány éve is? Jesszus, de jól nézel ki. Micsoda pasi lett belőled!
- Bizony, már öt éve, hogy elballagtam! Itt semmi sem változott!
- Tényleg te vagy? Csúcs!
- Igen, én. Furcsa, de mégis jó volt újra bejönni ide.
- Kísérj el a kisudvarra! Oda tartok éppen.
- Még mindig? Azóta is szívod? Itt tényleg nem változik semmi.
- Jahj, ne sokkolj! Ennyire unalmas lennék? Ennyire változatlan? Mi van veled? Mit csinálsz mostanság?
- Végzős vagyok a BME Vegyészmérnöki Karán.
- Huh, az aztán szép. Nekem sose ment a kémia.
- Ehhe, ez kicsit több is, mint a kémia.
- Figyelj, ne osszál! Szerinted milyen érzés butábbnak lenni a tanítványoknál? Hagyd meg a maradék önbecsülésem! Nevettek mindketten. Nagyon jól nézel ki. Sportolsz?
- Igen, elég sokat. Kajakozom, futni járok a Margitra, és néha eljárok kosarazni is.
- Nem semmi. Rengeteg energiád van. Irigyellek!
- Elhatározás kérdése. Én az egészség mellett tettem le a voksom. Remekül érzem magam a bőrömben.
- Még szép! Hány éves vagy, huszonhárom?
- Majdnem huszonnégy.
- Akkor még én is remekül éreztem magam.
- Óh, persze, mintha most öreg lennél! Ugyan úgy nézel ki, mint öt éve! Mi újság veletek? Milyenek a fiatalok most?
- Ne is kérdezd! Borzalom. A miénk pedig még egy jó iskola. Csak itt meg a mecénások elkényeztetett kölkei nem bírnak magukkal. Mikor még ti jártatok ide, alig volt fizetős diák. Most a felét teszi ki a diákságnak, és hidd el, ez rányomja a bélyegét. Így sincs már semmi tekintélye a pedagógusoknak, de mikor még a pénz miatt is ki van szolgáltatva egy intézmény. Szánalmas, és gusztustalan. Ti voltatok talán az utolsó normális, és jó évfolyam. Nagyon vegyes a banda, nehéz haladni, és a szintet tartani.
- Nem lennék a helyetekben. Pedig anno kacérkodtam a tanársággal. Annyira tetszett, ahogy csináljátok! Hubával és még pár kollegáddal mindig a mi oldalunkról közelítettétek meg a dolgokat. Élmények százait köszönhetjük nektek. Tőletek tényleg lehetett tanulni. Nem úgy, mint a száraz, begyöpösödött banyáktól. Ti legalább az életre neveltetek, mégha nem is mindig a legklasszikusabb módszerekkel.
- Örülök, hogy így emlékszel ránk! Már mi is kezdünk bele fáradni, és kiégni, pedig nem harminc meg negyven éve vagyunk a pályán. Lehetetlenné teszik a munkánkat. Ez az ország mindent tud, csak a nemzetét képtelen fellendíteni. Zéró egészségügy, zéró oktatásügy, zéró gazdaság.
- Pedig emlékszem, mit mondott Bíró tanár úr már akkor is. Egy ország felemelkedéséhez egészséges, és értelmes, erkölcsös emberekre van szükség.
- Pont nem erre tartunk, sajnos. Komolyan félek néha, mi lesz, mikor majd a mostani generáció lesz a dolgozó nép. Na, jó, ne erről dumáljunk! Mesélj, mik a terveid az egyetem után?
- Úgy néz ki, sikerült megcsípnem egy ösztöndíjat, és kiutazom Brüsszelbe. Egy évet ott fogok dolgozni és tanulni. Aztán még nem tudom. Ez most a célom, erre készülök, és az utolsó félévre.
- Diplomamunka, államvizsga.
- Igen-igen. Kemény menet lesz! Szerencsére szeretem, és érdekel ez az egész. Mindig mondtátok, hogy azért tanuljunk, hogy később olyan dologgal foglalkozhassunk a mindennapokban, amiben örömünket is leljük. Különben nincs értelme, mert belefáradunk, és feladjuk.
- Olyan büszkén hallgatlak. Igazán derék srác lett belőled. Sugárzik a pozitív életszemlélet. Értetek érdemes a pályán lenni! Az olyanokért, akikben tényleg fává növekszik a pici mag, amit elültetünk. Most pedig már a gyümölcsét is láthatom! Csodás érzés. Olyan jó, hogy bejöttél!
- Köszönöm, jól esik. Mi újság otthon? Férjhez mentél?
- Neeeeeeeeeeeeeeem! Dehogy! Nevetett cinikusan. Együtt élek valakivel egy ideje. Jól megvagyunk, de házasságra nem vágyom.
- Kisbabára?
- A másik kedvenc témám…Már nem is örülök neked annyira – kacagott fel.
- Pff!
- Nem döntöttem még el a gyerek kérdést. Ne is stresszelj! Még ráérek.
- Ha te mondod - mosolygott Fecó.
- Veled mi van, arról csiripelj! Asszony?
- Van valakim, igen. Egy ideje már. De esetemben még nagyon korai lenne komolyabb dolgokról beszélni! Túl fiatal vagyok még.
- Szerelmes vagy?
- Talán - kacsintott. Nóri, lenne itt valami! Igazából azért is jöttem be többek között, hogy Hubával beszéljek.
- Jahj, igen. Nos, ő…Nem, nem tudsz. Ő nem dolgozik már itt.
- Tudom, nyugi! Tisztában vagyok a történésekkel. Eljutott hozzám is a pletyka, vagy mi. Sajnos nem akadok a nyomára, és gondoltam, te meg tudnád adni az elérhetőségét. Jó lenne, ha találkozhatnék vele!
- Nem tudom Feca. Nem tudom, mit szólna hozzá. Mostanában nincs túl jó passzban. Nem szeretném, hogy megorroljon rám, hogy kiadom a számát, vagy a címét. Miért olyan fontos találkoznod vele?
- Ezt nem részletezhetem most, de szeretnék megköszönni neki valamit! Kérlek! Akkor egy email címet legalább. El kell neki mesélnem valamit. Úgy érzem, ez a minimum, amit megtehetek érte, azok után, amit ő tett értünk éveken keresztül. Hidd el, jót akarok!
- A történtek tükrében, azt hiszem, rá férne valami jó is. Legyen, megadom a számát. A többi már rajtad múlik. Gyere, igyunk egy cappuchinot a teakonyhában.
A NŐszirom szerkesztősége lényegében nem változott, de a berendezések lecserélésre kerültek, és az új festés is más hangulattal ruházta fel. Brigi kilépett a liftből. Magas sarkú fekete alkalmi cipőjének hegyes orra a vadiúj zöld-okker sárga szőnyegbe fúródott. Akaratlanul is lenézett a szokatlan drapériára. Majd tekintetét végig vezette magán. Harisnyája hibátlan volt, sehol egy felfutás. acélszürke miniszoknyát és kosztümöt viselt. Nyakában egy a konszolidáltságot megtörni akaró pink muszlin sál tekergett hanyagul. Szeretett volna nagyon jó benyomást tenni Olgára, mind megjelenésében, mind szakmaiságában. Tudta, hogy leendő főnöke nem, mint lehetséges prédát lát benne, és ennek nagyon örült. Lehetek csinos, elegáns, de dögös egyszerre, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy ez mit indít be a főnökömben – gondolta.
Végig sétált az általa már annyiszor bejárt, mégis jó ideje nem látott előtéren. Mindenfelé absztrakt vázák fogadták, bennük frissen pompázó íriszek. Lilák, sárgák, és fehérek, hűen a szerkesztőség nevéhez. Ízlésesen szegélyezték a befelé tartók útját. A recepciós pultnál egy ismeretlen lány ült. Valószínűleg új lehet, morfondírozott. Bemutatkozott neki, és megnyugtatta, hogy ismeri a járást. Ezután magabiztos léptekkel haladt tovább. Arca széles mosolyra húzódott, mikor sorra megpillantotta volt kollegáit, akiket nagyon kedvelt, és akikkel remekül kijött. Mindannyian vadiúj asztaloknál ültek, monitoraik nagyobbra voltak cserélve, és a legtöbbjük forgószéke is új volt. Az asztalaikon virág díszelgett. Éppen hangos köszönésre akarta rászánni magát, hogy mindenkit egyként üdvözölhessen, mikor legnagyobb meglepetésére régi munkatársai hangos tapsolásba kezdtek. Brigi felnevetett. Megőrültetek? Kérdezte vidáman. De ők csak mosolyogtak, és tapsoltak, míg ki nem lépett irodája ajtaján Sándor Olga. Arca egy pillanatig komoly volt, majd felhúzta egyik szemöldökét, és félmosoly villant szája szegletben. Sötét keretes szemüvege kihangsúlyozta amúgy is magas intellektusát. Szőkésbarna haja lófarokba volt fogva, csinos testén diszkréten feszült türkiz kék kosztümje. Zafír kék szemei világítottak, és vonzották az ember tekintetét. Végül megszólalt.
- Úgy látom a kollegák már döntöttek is helyettem. Nagy az öröm, hogy itt vagy. Üdvözöllek, Sándor Olga vagyok – lépett oda hozzá.
- Szia, Bérczi Brigitta. Nagyon örvendek, hogy megismerhetlek! Köszönöm a lehetőséget.
- Gyere, kerülj beljebb! Hozhatunk neked egy teát, kávét, üdítőt?
- Nem kérek, köszi. Annyira izgatott vagyok, hogy egy korty sem menne most le a torkomon.
- Csak nyugi! Nem vagyok egy véreskezű banya. Mosolygott megnyugtatóan.
- Abban biztos vagyok. Aki Katona Dani barátja, az rossz ember nem lehet. Azzal leültek mindketten Marci volt irodájában, ahol a berendezés teljesen le lett cserélve, és át is lett rendezve. Ez örömmel töltötte el a lányt, mert kevésbé emlékeztette az ominózus esetre.
- Szóval biztosan tudod, hogy ismerem a munkásságod. Eddig is a szakmában dolgoztam, ahogy te is. Most én vettem át a NŐszirom irányítását, és természetesen számítok a régi, jól bevált emberekre. Láthatod, hogy a kollegáid is mind maradtak. Egyedül a recepciósunk új.
- Igen, és a berendezések. Nagyon szép lett minden. Gratulálok!
- Köszi, minden az én tervezésem. Kicsit nőcisebbre akartam venni a figurát. Hiszem, hogy azzal, hogy a vezető személye változott, a magazin egy új, jobb irányt vehet. Ismét piacvezetők leszünk!
- Minden esély megvan rá, ismerve az eddigi szakmai törekvéseidet!
- Köszi. Lényeg, a lényeg, te voltál az egyik kulcsfigura itt, ez vitathatatlan. Nem tudom, mi történt, miért kellett menned, nem is érdekel. Az a fejezet lezárult. Ahogy ezt kimondta, Brigi valósággal megborzongott. Lezárult az a fejezet. Itt is, és talán a magánéletében is. Mindent újra kezdhet, és nemcsak jóvá, de jobbá tehet.
- Értem. Mikor kezdhetek?
- Óh, ez igen! Ezek szerint szeretnél visszajönni?
- Nem kérdés! Akár azonnal. Tele vagyok ötletekkel, tervekkel. Éhezik a kreatív énem, hogy kiélhesse magát.
- A fizetés nem is érdekel?
- Természetesen érdekel. De hidd el, annyira vágyom ide vissza, hogy az előző feléért is jönnék!
- A dupláját fogod kapni.
- Micsoda? Ez most komoly?
- Igen. Átszerveztem egy-két dolgot. Mindenkinek emeltem a fizetésén. Persze ezért meg is kell dolgozni keményen! Nem lesz lazázás. Tökéletes, precíz, szárnyaló munkát várok el! Igazi nyugati színvonalút. Ellenkező esetben, aki nem tartja a lépést, azt fájó szívvel, de menesztem. Pozíciótól függetlenül. Mindenki két hónap próbaidőt kap. Ennyi idő alatt fel kell mutatni azt, amit várok! Cserébe a legmenőbb csapat tagjai lesztek, a piacvezető lap munkatársai, és minden exkluzív esemény résztvevői!
- Tiszta sor. Készen állok!
- Akkor, ha már ilyen szépen fel is vagy öltözve…állj munkába! Aláírjuk a szükséges papírokat, aztán megkapod a szemközti kis irodát.
- A kis irodát? Az eddig a vendégeknek volt fent tartva, tárgyalónak.
- Minek még egy tárgyaló? Itt az irodám. Ha meg veled kell tárgyalnia valakinek, akkor eleve ott a hely! Társ szerkesztőként nyugalomra lesz szükséged. Szóval rendezkedj csak be szépen! Délután pedig elkísérsz egy tárgyalásra a C-REAL reklám ügynökség vezetőjével!
- Te megcsípted nekünk a C-REAL-t? A legmenőbbek most!
- Az rajtad is múlik még. Meg kell nekik mutatnunk, hogy a mi köreinkben meg mi vagyunk a legjobbak! Ütős lenne, ha ők csinálnák az új marketinget. No, benne vagy?
- Meghiszem azt! Egyelőre fel sem tudom fogni. Nem fogsz csalódni bennem. A NŐszirom pedig ismét virágozni fog, ha rajtam múlik!
Épp csak megszáradt a tinta Huba mindenes füzetének lapján. Fájdalmát nem bírta magában tartani, ezért, papírra vetette. Még tinédzser korában kezdett foglalkozni az írással. Ha valami nyomasztotta, így szabadult meg a terhes érzésektől. Tódultak elő belőle a gondolatok, és az érzések, remegett, könnyezett, sóhajtott, és úgy érezte ez most a legmélyebb pont eddigi életében. A cikázó képeket nagy nehezen megzabolázta, és megszületett a vers.
Nemes Huba - Vegyetek el mindent!
Harminc évesen, sikerekben gazdagon,
mégis a legszegényebb, én vagyok.
Mindenem meg van, s még sincs semmim,
mindenem odaadnám, nem kell már semmi!
Vigyétek a kupákat, vigyétek a pénzem,
vigyétek a szakmait, vigyétek mi részem.
Vigyétek a világot, s vele minden szépet,
vigyétek a sorsomat, vigyétek, mit érek!
S egyet kérek csak cserébe, egy olyat, mint Ő maga,
egyetlent ki ő lenne, egy napra a csoda.
Vegyetek el mindent, odaadom életem,
ha csak egy napra is szerelmem újra élhetem!
Szeretni és szeretve lenni, nincs már másnak értelme,
se éjjelem, se nappalom, se tavaszom, csak kételyek.
Vegyetek el mindent, magam adom oda,
s cserébe csak egyszer érjen újra csoda!
Másnak adni…oly könnyű volt, szívből tettem örökké,
de fáradt vagyok, magányos, nem vonz már az öröklét.
Csodát tenni nem tudok, nekem kéne áldás,
vegyétek el mindenem, ha ez a végső megoldás!
Átadom a ragyogást, hunyjon ki a fényem,
csak egyszer utoljára legyen még reményem!
Könnyes szemeivel nagyot pislantott, amikor megszólalt a csengő. Azonnal összerándult minden izma. Ricsi! Ez volt az első gondolata. Hogy ez nem lehetséges, az nem számított. Kipattant az ágyból és rohant a beengedő gombhoz, bele sem szólt. Kitárta az ajtót, és kalapáló szívvel várta az érkezőt. A léptek egyre hangosabban szűrődtek fel a lépcsőházban. Könnyed, fiatalos léptek. Visszajött. Nem bírta nélkülem. Ő az! Pár méter választotta már csak el a találkozótól. A lélegzete is elállt, pislogni sem mert. Megpillantotta az illetőt, mire egyszerre lett csalódott, meglepett, és voltaképpen boldog is a viszontlátástól. Feca állt előtte széles mosollyal az arcán. Huba azt sem értette, mi történik, hogy kerül oda, és, hogy egyáltalán akkor ez most valóság-e, vagy álmodik.
- Szia, Huba bá! Nagyon meglepett az arcod!
- Ez most valóság?
- Hogy? Hát persze. Rosszul vagy?
- Nem, csak…kicsit összezavarodtam. Ne haragudj! Szia, akkor!
- Talán nem jókor jöttem. Tudom, hogy fel kellett volna hívnom előtte, de féltem, hogy akkor nem akarsz majd találkozni. Úgyhogy bocs, hogy rád törtem!
- Ömm, megleptél, igen. Izé, akkor, gyere be! Ne ácsorogjunk itt. Azzal beljebb léptek a lakásba. Nem számítottam vendégekre mostanában, nagy a kupi. Bocs, de nem épp a legjobb napjaimat élem. A fejem is szét van csúszva, tudom. Kerüld ki a szemetet a földön!
- Ugyan. Én állítottam be egy szó nélkül. Ne törődj semmivel! Köszönöm, hogy nem küldesz el.
- Ülj le, itt talán még tiszta a fotel. Régen láttalak. Mi újság?
- Mivel is kezdjem… Végzős vagyok a BME vegyészmérnöki karán!
- Vegyészmérnök! Ez nagyszerű!
- Leginkább a suliban töltöm a napjaim! Esténként barátokkal, és a párommal. Anyuékat csak hétvégente látom, tudod ők Szegeden élnek.
- Emlékszem, igen! Akkor leköt a téma, gondolom?!
- Abszolút! Érdekel, és szeretem. Úgy néz ki, ösztöndíjat nyertem, és mehetek ki külföldre!
- Gratulálok! Világot látsz és tanulsz! Hova utazol?
- Brüsszel!
- Wow, az EU központ. Ott minden olyan…nyitott- sóhajtott nagyot. A többiekkel tartod a kapcsolatot?
- Úgy nyolc-tíz fővel szorosabban. Juci, Fanni és Enikő évfolyamtársaim. Zsolti, és Matyi pedig ELTE-s, naponta együtt utazunk a villamoson. Sokakkal neten tartjuk a kontaktot, össze-össze röffenünk egy bulira, mozira. Emlékszel Patrikra?
- Péterfy Patrik?
- Igen.
- Hogyne. Mindenkire emlékszem - mosolygott. Jófej srácnak ismertem meg. Vele is tartod a kontaktot? Jól van?
- Igen, vele is. Majd mesélek, mindjárt bővebben is, csak még szeretnék pár dolgot elmondani.
- Hallgatlak. Nem hittem, hogy bárki is most meg tud örvendeztetni, de jó, hogy itt vagy! Kicsit eltereled a figyelmem. Mesélj!
- A felkeresésemnek konkrét oka is van Huba. Finomkodhatnék még fél órát, és kertelhetnék, de ahogy te hozzánk, én is őszinte leszek veled.
- Komolyan hangzik. Jól van, ne kertelj.
- Hozzám is eljutottak a hírek, pletykák, és nagyjából minden. Azóta már azt is tudjuk, mi volt igaz, és mi nem. Nagyon sajnálom a történteket! Rohadtul felháborodtam az egészen. Szemét egy alak lehet ez a srác, ha ilyet tett! Veled, aki mindig csak a jót kerested, és nézted mindenkiben. Remélem, megfizet még érte!
- A Sors majd igazságot tesz, biztos vagyok benne. Nos, igen… volt pár kemény hetem, hónapom. A lényeget tudod. Milyen érzés volt?
- Semmi extra. Igazából a zsarolás része volt, ami földhöz vágott. A pletyka oldala, a bemocskolás. A tény, hogy talán meleg vagy, engem nem különösebben rázott meg. Ha ezt lány csinálja veled, és az terjed el, hogy megerőszakoltad, vagy hasonló, akkor ugyan így megbotránkozom. A diák neme mellékes.
- Tehát nem zavar? Nem volt benned rossz érzés, hogy én tanítottalak? Egy meleg?
- Dehogy volt. Ezért is jöttem. Elfelejtetted, amit te magad tanítottál? Nem számítanak a szerepek, a címkék. Nem ettől jó vagy rossz valaki. Minden egyed más és más.
- Te jegyzeteltél - mosolyodott el.
- Agyban mindig. Szó nélkül is sugalltad, lehet rendes ember valaki, vagy rossz, de az legkevésbé az identitással van összefüggésben. A tolerancia már inkább megmutatja, hogy ki milyen ember!
- Mintha magamat hallanám, nézett rá kedvesen.
- Elfogadásra, és nyitottságra neveltél, pedig egyszer sem hoztad fel ezeket a kényes témákat. Csodállak, hogy annyi ideig magadba tudtad fojtani! Titkoltad, hogy megvédj minket, pedig nem voltunk már pisisek, amikor tanítottál. Hogy lehet így élni? Nem nehéz?
- De, borzalmasan. Nem tudom, mikor meséltem utoljára erről bárkinek is. Állandó rettegés, bujkálás, titkolózás volt az életem. Magánéletem pedig nuku, csakhogy ne kockáztassam meg a lebukást. Mert akkor oda a hivatásom, a munka, amit szeretek. Évekig ez ment. Fárasztó és fájdalmas így létezni.
- Végül eleged lett? Vagy miért nem próbáltad cáfolni?
- Igen. Felbőszültem az egész helyzettől. Elegem lett, hogy tagadjak, hazudjak, és béklyókkal éljek! Mindezt miért? Hogy megfeleljek másoknak. Egy hülye sztereotípiának, ami a jó tanár ismérve? Baromság. Attól lennék igazi pedagógus, hogy egy nőhöz megyek haza? Emellett üthetem azt a nőt, csalhatom, vagy szemétkedhetek a diákokkal, a lényeg, hogy megfelelek a sémának? És égetni való vagyok, - mindazok ellenére, hogy a diákjaim szeretnek, és felnéznek rám, sorra nyerik a versenyeket, nyelvvizsgáznak-, csak mert meleg vagyok. Hol itt a logika? Ki diktálja ezeket a „törvényeket”? Végképp betelt a pohár!
- Annyira jó érzés hallgatni téged, amikor ilyen elszánt vagy, és harcra kész! Az igazság nagy zászlósa vagy te Hubi bá.
- Aranyos vagy. Csak épp most a zászlóst kilőtték egy ágyúval. Ahogy elmeséltem neked, újra erős volt az érzés, hogy helyesen cselekedtem.
- Mert helyesen is.
- Lehet. Mégis elvesztettem mindent! Megérte? Már nem vagyok benne annyira biztos.
- Pedig legyél! Ilyen büszke még senkire nem voltam életemben! Évekkel a tanításaid után is példaként állsz előttünk. A meleg diákoknak egyértelmű, hogy miért. A többieknek meg, mert megmutatod, hogy ki kell állni magunkért. Rávilágítottál, hogy a jó belülről fakad, nem függ egyéb tulajdonságainktól. Minden egyes nap emberekkel kell együtt lennünk, dolgoznunk, tanulnunk, élnünk. Bármilyenek legyenek is, ez tolerancia, elfogadás, türelem, és szeretet nélkül nem megy. Ez a te igazi tanításod! Nagyon szerettünk és szeretünk, remélem, tudod!? Ugye tisztában vagy vele!?
- Olyan furcsa… Téged az angyalok küldtek? Biztos, hogy nem álmodom? Most újra sírhatnékom van. De ez most jó érzés. Meghatottál.
- Akkor sírj. Azt is te tanítottad, hogy az érzések ha igazak, tiszteletre méltóak. Merje az ember kimutatni.
- Ez így van. Egyszer el kell hagynunk ezt a Földet, és nem mindegy, hogy élünk. Nem vagyok hajlandó eltemetni magam. A halálos ágyamon, öregen remélhetőleg, ki fogja nekem jóváírni, amit elvesztegettem félelemből?
- Annyira bírlak.
- Mi vezérelhetett, hogy mindezt elmond, nem tudom. Viszont hálás vagyok érte. Köszönöm! Segítesz emlékezni arra, amiért az vagyok, aki. Arra, hogy mi fontos igazán. Emlékeztetsz a hitemre, hogy hosszú távon, ha csak pár embernek is, de új utat mutatok. Ettől lesz jobb a világ, apródonként. Sok kicsi, sokra megy. Ebben hiszek.
- Örülök, hogy felébresztettelek. Ez volt a célom.
- Talán. A szerelmem elhagyott, ezt nem tudom megemészteni! Már minden rendeződni látszott. Elültek a támadások, felragyogott a Nap végre. Aztán hirtelen…Minden odalett. Kész csőd.
- Elhiszem, és megértem az érzéseid. Nem is te lennél, ha nem így éreznél Csak kérlek, ne add fel! Nem állhatsz meg! A történetnek nem lehet vége. Kell, hogy példát, és utat mutass. Szükség van rád!
- Ennyire fontos porszem lennék a bolygón? Miért?
- Mert neked köszönhetem, hogy elmertem a szüleimnek mondani! Bukott ki hirtelen a száján.
- Mit?
- Azt, hogy meleg vagyok.
- Tessék? Viccelsz? Ennyire nem tudok gyorsan kapcsolni még. Kómában vagyok napok óta.
- Megleptelek? Nem is sejtetted?
- Nem, és nem is értem- Kifogtál a radaromon. Biztos ez? Szívatsz. Már a suliban is?
- Noná! Ott szerettünk egymásba Patrikkal negyedik végén.
- Mi, mi, mi? Anyám! Most leesett az állam Feca!
- Hehhe, ez mulattat. Bocs, hogy nevetek, de vicces, ahogy most nézel.
- Jól van, na! Vágom én. Most már kezdem felfogni. Szóval te is, és ezek szerint Patrik is. Mármint a Péterfy, ugye?
- Aha!
- Hmm, szép - nevetett már ő is. Tisztul a kép.
- Ezért akartam eljönni hozzád! El kellett mondanom, hogy mennyit segítettél. Most is, amikor már nem is találkozunk. Azóta sokkal felszabadultabb vagyok, merek önmagam lenni. Nem rettegek a lelepleződéstől. A szüleim tudják, és nekem ők a legfontosabbak. A bátyám is tudja már.
- Mit szóltak? Nem volt nagy hepaj?
- Viszonylag simán ment. Oké, apu utána két napig csak borozott, de ennek hatására meg is nyílt. Elpityeredett és megölelt. Ezer éve nem volt ilyen! S ha piásan tette is, nekem sokat jelentett. Azóta pedig minden rendben. Nem sokat hozzák fel a témát, de nem is ellenségesek. A bátyám meg totál hülye! Állandóan ezzel ugrat. Poénosnak találja, és lyuktévesztőnek hív.
- Tyű! Ennek örülök! Mármint, hogy nincs gondod belőle.
- Jó, én csak egy egyetemista vagyok, nem akkora ügy, mint nálad. A lényeg viszont ugyan az.
- Na, és ez a Patrik gyerek?
- Mindent ma meséljek el?
- Ezt még mindenképp!
- Azért remélem, ezek után többször látlak majd, és dumálhatunk néha. Patrikot is elcsalnám. Amúgy mikor összejöttünk gimi végén, még mindketten nagyon kezdők voltunk. Szét is mentünk két hónap után. Az egyetemen, egy buliban keveredtünk össze ismét. Két éve tart. Sokkal jobb a kapcsolatunk, mióta nem rezzenünk össze minden apró zajra, és ez neked is köszönhető.
- Ugyan már. Ez azért túlzás!
- Még egyszer kérlek, szedd össze magad, és mutasd meg a világnak! Rád felnézhetünk.
- Nem tudom, készen állok-e.
- Ide figyelj! Ha most maradok, és segítek kitakarítani, rendet rakni, kijössz a fényre velem?
- A fényre. Feel the sunshine…
- Nem kell a korrep Huba bá! Kezet rá?
- Oké. Ha ennyire akarsz segíteni. Meg próbálok kicsit észhez térni. Mert úgy tűnik, az ég küldött téged. Le kell fürdenem első körben.
- Áll az alku! Enyém addig porszívózás. Ránctalanítót, azért kenjél fel!
- Majd neked kenek…le, egy pofont!
Mindketten vigyorogtak, tekintetük fényesen ragyogott. Feca megölelte Hubát, és aztán neki álltak a rom eltakarításnak. Két óra beszélgetéssel egybeszőtt meló után Huba úgy érezte, megkezdte a felkapaszkodást a gödör aljáról. Kedve lett kimozdulni, és elhatározta, túl fogja élni ezt is. Mert talán ez is csak egy újabb feladat, amit meg tud oldani. Képes rá.