3/1

1. fejezet – Zord idők

Beköszöntött a tél, igazi embert próbáló, zord hidegével. Szereplőink életében eltelt másfél év. Ennyi idő alatt gyökeres változások történhetnek egy ember életében, de vannak, akik évek elmúltával is ugyan ott állnak. Az ember változásra, fejlődésre teremtett lény. Mégis oly kevesek képesek rá. Nehezen hagyjuk el a kényelmi zónánkat, félünk az új dolgoktól, inkább megragadunk a megszokottban, még ha unalmas, fakó, vagy fájdalmas is. Nem merünk változtatni, és még kevésbe változni. Tartunk az új kihívásoktól, melyek pedig olyan ajtókat nyithatnak meg, amiről nem is álmodtunk volna. De az árát meg kell fizetni. Még ha csak látszólagos is a nagy ár, mert végső soron csak mi járunk jól. Aki pedig erre képtelen, az arra ítéltetik, hogy újból és újból elkövesse ugyan azokat a hibákat, újra meg újra azonos élethelyzetekbe keveredjen, és hasonló embereket vonzzon be maga mellé, akik esetleg visszavetik az előrehaladásban. Ez minden emberre igaz, legyen az fehér vagy fekete, kövér, vagy sovány, szőke vagy barna, szemüveges, vagy éles látású, meleg vagy hetero. Ezek mind csak címkék. Buta, szükségtelen, bigott bélyegek…

Dani szokásos esti kocogását megejtve rótta a köröket, a cseppet sem veszélytelen, sikamlós utcán. Hiába a kegyetlen szél, és dermesztő hideg, ő nem adta fel ilyenkor sem a sportot. Csodálta, sem mint átkozta a természetet. Csak erősítette lelkét, ahogy lábai egyre nehezebben szelték a puha, fehér szőnyeget, mely rátapadva cipőjére, minden léptét plusz súllyal húzta. Vastag, fekete Nike melegítőjének szára már jócskán átázott.

Hatalmas szemekben hullott a hó, a világító lámpatestek fényében bukfenceztek az áttetsző pelyhek. A levegőt harapni lehetett, annyira fagyos volt, s a fák lombjára egyre vaskosabb rétegben rakódott a friss, hideg csapadék. Lépésben tudtak csak haladni az autók, ahogy sűrű fátyolként rájuk borult a téli pompa.

Gazsi – ahogy mindenki hívta Teleki Gáspárt- lába alatt ropogott a finom hó, nézte, ahogy cipője alámerül a porhanyós anyagban, és mélyeket lélegzett. Egy újabb tél, egy újabb közelgő Karácsony, gondolta magában. Egy újabb fájdalmas december, mikor a szíve lángol a szerelem után, de mégsem lel rá. Mindenfelé az ünnep fényei, a boltok csillogó kirakata, a fényárban úszó kertek, és ablakok. Ajándékok után kutató emberek, kirakodó vásár a főtéren, karácsonyi dalok minden irányból, forralt bor és fánk illata, szánkózó gyerekek kacagása. Mosolyt csaltak arcára a képek, de belül szenvedett, legszívesebben sírt volna, és könnycseppjei azonnal megfagytak volna arcára kigördülve.

Mélyen elmerült gondolataiban mikor a kocogó srác alakja elhaladt mellette. Szinte észre sem vette. Meredt előre, tekintete üveges és révedő volt, ahogy megbabonázta a nagy fehérség. Dani azonban felfigyelt rá. Beleborzongott, ahogy mellé ért. Rossz érzés kerítette hatalmába. Lassított és szeme sarkából figyelte a magányos alakot.

Hány évnyi magányra vagyok ítélve – mélázott Gazsi. Megéri tartanom magam, csak, hogy megfeleljek a haveroknak? Hányszor teszem még meg ezt az utat, a hóban, egyedül? Miközben kesztyűbe bújt keze egy másik kéz után vágyakozott. Mikor ajka izzott egy csók után. Mikor mandula színű szemeiben ott csillogott az óhaj egy másik lény iránt. A legnagyobb ajándékot mikor kapja meg Karácsonyra? Az igaz szerelmet. Egy társ személyében, kivel feltétel nélkül szerethetik egymást. Aki mellett szembe mer nézni az egész világgal, akihez haza mehet, és aki mellett végre nyugodtan alhat.

Vajon tényleg jéggé fagyna a világ és az ismerősei szíve körülötte, ha olyat választana, akit igazán szeret? Olyas valakit, aki feledtetni tudná vele származását, akinek el tudná hinni, hogy ugyan olyan értékes, mint bárki más. Sőt sokkal értékesebb.

Haladt előre és cipőjén érezte, hogy átázott, de még nem ért be az Akác utcába, ahol lakott. Jó négy utcányira járt, a paneles szakaszon, amit nagyon nem kedvelt. Itt mindig történt valami. És ma sem volt másképp. Gondolataiba temetkezve alig vette észre a mögötte felbukkanó két alakot. Sötét dzsekikben, sötét farmerben, sötét cipőben, sötét agyak lépdeltek. Gazsi épp egy számára kedves arcot próbált felidézni, mikor egy hógolyóba gyúrt jéggombóc tarkón találta. Hirtelen felocsúdva megfordult, és már nyitotta is hangosra száját, hogy kicsit teret engedjen pezsgő természetének. Alap esetben egy velős káromkodás hagyta volna el a száját, de most lefagyott, mint a világ körülötte. A két sötét sziluett közelebb ért hozzá, és ő látta rövidre nyírt hajukat, alkoholtól vöröslő orrukat. Szánalmas buta arcukon, melyen még a mimika sem lelt táptalajra, csak valami furcsa grimasz ült, amivel megvetésüket akarták kifejezni. Félmosolyra húzva száját megszólalt az egyik.

-          Na, mi van cigány? Valami nem tetszik - vetette oda. Gazsi meg sem szólalt. Tudta, hogy semmi értelme nem lenne. Ez nem az első atrocitás, ami éri. Visszafordult, de hiába.

-          Állj már meg te! Adj egy szál cigit! - Próbálkoztak tovább. A fiú igyekezett szaporázni lépteit, de újabb jéggolyó fúródott a hátába.

-          Nem dohányzom. Hagyjatok – akart szabadulni.

-          Nem-e? Ne hazudj te rohadék! Adj cigit! Ti mocskok mind cigiztek. Talán sajnálod tőlünk? Állj má’ meg! – Szaporázták ők is lépteiket.

-          Semmi közöm hozzátok. Szálljatok le rólam!

-          Kötekedsz? Na, gyere ide te kis fasz! Hallod? Majd megmutatom én neked, kinek szóljál be! Azzal neki iramodtak, és utolérték. Gazsi megfordult, és félretéve pillanatnyi félelmét védekezésre emelte két öklét. Tudta jól, mi következik. Szemében harag gyúlt, csak úgy szórta a szikrákat. Nem egy verekedős alkat, gyűlölte az agressziót, de bármikor megvédte magát, vagy barátait. Most sem hagyhatja. Rávetették magukat, és már lendült is arca felé egy hatalmas ököl. Kivédte, de a következő hasba rúgás váratlanul érte. Megroggyant, és előre görnyedt. A jeges levegő fájdalmasan nyomult be orrán. Az egyik támadó lefogta, majd a másik arcon verte. Szája felrepedt, de ő összeszedve minden erejét kiküzdötte magát a szorításból. Suhintott egyet a könyökével hátra, és eltalálta a sötét alak állát.

-          Na, ezt megbánod te büdös cigány! – Hangzott a válasz, és már sorjázott is az újabb ütés, amit nem sikerült kivédenie. Eleredt az orra vére, de még ekkor sem adta fel. Szívét és agyát elöntötte a düh, ráugrott támadójára és nagyokat öklözött a hátába, oldalába, ahol csak érte. A másik azonban felkapott egy jókora jégdarabot, és fejbe vágta vele. Gazsi előtt elsötétült a világ, lecsúszott a fekete kabáton, egyenesen a hideg hóba. Elvesztette eszméletét, bár azt így is érezte, hogy minden jéghideg körülötte. Nem tudta, mi fog történni. Talán előkerül egy kés, és itt ér véget az élete? Holnap itt találják meg vérbe fagyva. És sosem tapasztalja meg az igaz szerelmet már. Dani torkaszakadtából ordított, mikor végre beérte az addigra eltávolodott fiút és támadóit.

-          A kurva anyátokat! Hívtam a rendőrséget! Egy percen belül bevisznek titeket szemét neonáci rohadékok!

A két árny hirtelen abbahagyta az ütlegelést, és kereket oldott. Teleki Gáspár ernyedten feküdt, orrából vöröslő vér folyt a fehér hóba, jelet írva a télbe. Az agresszió, az előítélet, az emberi ocsmányság és butaság jelét. Szája sajgott, szíve zakatolt, könnyei elindultak sima bőrén, és csak ez a pár csepp nedvesség volt, ami melegséget adott abban a pillanatban. Dani letérdelt mellé, és óvatosan megemelte fejét. Nézte a magáról nem tudó fiatal arcot. Legszívesebben ordított volna az indulattól. De koncentrálnia kellett. Mozgósította gyógyító erőit, és tenyereiből máris áradni kezdett az energia. Ő valósággal látta annak fényét, ám a tehetetlen srác csak valamiféle kellemes bizsergést érzett. Kinyitotta szemeit, és felnézett Danira. Nem félt már, érezte, hogy biztonságban van. Próbált mosolyogni, de szája sajgott. Dani biztatóan mosolygott vissza, és próbálta kicsit feljebb emelni a hóból. Szédülve ült fel, végül lassan és imbolyogva talpra állt, miközben erősen karolta megmentőjét. Lenézett oda, ahol az imént még ájultan feküdt. Látta saját vérét, ahogy a havat megfestette.

Az én vérem. Ami miatt minden nap úgy kelek fel, hogy nem tudom, mi vár rám. Hányan fognak belém kötni, hányan szólnak meg. Az átkozott vérem! Mennyire gyűlölöm. És gyűlölöm magamat is. Miért születtem pont ide? Romának. Nem tehetek róla, nem én választottam, és nem tehetek ellene sem.

Ezekkel a fájdalmas foszlányokkal fejében préselte ki első szavát, egy „köszönöm”-öt. Könnyei újra és újra megindultak, legszívesebben összerogyott volna ismét. Úgy érezte, talán jobb lett volna meghalnia.