3/4
4. fejezet – Gáspár krónikája
Az Akác utcában korán hasadt a hajnal. Legalább is Teleki Gáspár számára. Megdörzsölte álmos szemeit, és húsos száját máris széles mosolyra húzta, ahogy eszébe jutott, ma reggel is dolgozni megy. Nem is akárhova, a Kristály Zugba. Még mindig félt, hogy egyik reggel arra eszmél, csak álmodta az egészet. Ahogy íróasztalára pillantott, ott volt Dani névjegye, és ebből tudta, ez a valóság. Kiugrott az ágyból, és gyorsan lekapta fekete trikóját, amiben aludt. Boxerben szaladt a fürdőszobába, ahol kócos haján hangosan felnevetett. Még ez a csávó - vihogott a tükörbe. Le kéne már vágatnom. Vagy vasalnom kell egész életemben? Arcát akkurátusan jó hideg vízzel frissítette fel, majd egyébként is fogpaszta reklám mosolyát még fehérebbre sikálta. Mandula szemeibe huncutság villant, megigazgatta sötétbarna loboncát, és a golyós dezodort is felkente. Átszaladt a konyhába, ahol lefőzte a kávét édesanyjának, aki fél órával később kelt, mint ő. Felkapta sötétszürke ingét, majd arra egy alma zöld mellényt. Sötét farmere megfeszült kerek fenekén. Régebben letolva hordta a nadrágot, hogy az alsógatyája is látszott. Most viszont már komoly fiatalember, komoly munkahellyel, és álmokkal. Nem öltözhet úgy, mint egy suhanc. Azért látta Danin is, hogy az elegancia nem feltétlen zárja ki a trendet, így az együttesét fekete Converse tornacipőjével zárta. Magas szárú volt, mert ez Gazsinál „alap”. Fél nyolc, el kell indulnom. Kinyitotta a kisszoba ajtaját, ahol anyukája és öt éves huga aludt. Nagy puszit nyomott a kislány arcára, majd rájuk mosolygott. Gina, ébresztő - suttogta anyja fülébe, akit legtöbbször keresztnevén szólított. A kávé illat lágyan bekúszott, így mire Gazsi bezárta maga mögött az ajtót, anyja már kinyitotta szemeit.
Fiatalon szülte első gyermekét, ráadásul egy magyar fiúba szeretett bele. Kapcsolatuk halálra volt ítélve, így szégyenben maradt. A nagymamája vette magához őt, és a kis Gáspárt. Együtt nevelték, távol a falutól, ahol eredetileg Gina élt. Mikor kiderült, hogy állapotos, ráadásul egy nem roma fiútól, majdnem meglincselték. Szigorú hagyományok éltek a családjában, így menekülnie kellett. Nagymamája hasonlóan járt egykor, ezért befogadta a terhesen hajléktalanná vált lányt. Békességben, és szeretetben éltek együtt, mígnem egy nap a mama infarktust kapott, és elment. Örökre. Ekkor a fiú hét éves volt. Beköltöztek a városba, ahol egy szegről végről unokatestvér segített menedéket találni. A kis Gazsi iskolába járt, Gina pedig egy gyárban dolgozott három műszakban. Ott ismerkedett meg következő párjával, akitől lánya született. A pasi azonban nős volt, és esze ágában sem volt elhagynia feleségét, és már meglévő négy gyermekét. Eleinte mindent megígért a lánynak, hogy elveszi feleségül, megad neki mindent, csakhogy megkaphassa. Bejött neki. Aztán már csak akkor kellett neki a lány, mikor részegen összebalhézott az asszonnyal, és nem volt hova mennie. Olyankor remekül jött az elhagyatott cigánylány. Ha pedig nem akarta beengedni, hát rátörte az ajtót. Néha egy-két pofon is elcsattant, de szerencsére a gyerekekre sosem emelt kezet. Gazsi sokat sírt, mikor már felfogta, anyja veszélyben van, és a helyzetük több mint nem ideális. Egy nap, mikor Gina a szalag mellett állt, éktelen ordibálás telítette el a gyárat. Aztán élesen visító gépzaj, végül egy mély dörrenés. Baleset történt. A férfit pedig soha többé nem látta. Kapcsolatukra nem derült fény, így annak családja nem tudta meg, van balkézről még egy gyerek. Ginának elege lett egy életre a férfiakból. Nem is keresett maga mellé senkit onnantól, pedig még most is csak a negyvenes évei elején járt. Egymaga nevelte a két gyerkőcöt, és igyekezett erőn felül teljesítve mindent megadni nekik. Küzdő alkat volt. Korán elszakadt a családjától, nem került be a kétes üzelmekbe. Elszeparáltan, békében élt a nagyival. Meg tanulta becsülni az életet, az élelmet, a munkát, a pénzt, és ezt adta tovább fiának és lányának is. Nem akarta, hogy Gazsi visszakerüljön a család közelébe, mert tudta, akkor magukkal ragadják, és nem válik belőle rendes ember. Nem volt épp makulátlan a híres Teleki família. Minden nap hálát adott Istennek, hogy akkor el tudott bujdosni, és, hogy nagymamája befogadta. Ha akkor nem esik szégyenbe, valószínűleg most sokkal nagyobb szégyenben élne. Fiából rendes emberke cseperedett, és ha nem is szín jelessel, de szépen elvégezte az iskolákat. Most pedig dolgozó ember. Büszke rá. Mérhetetlenül büszke.
Ropogott a hó a Converse csukák alatt, a srác pedig, akit nem győztek megnézni a lányok, sebesen szedte lábait, hogy el ne késsen. Hatalmas, kövér pelyhekben hullott a hó. Még viszonylag csendes volt a város, és épp csak kivilágosodott. Mínusz nyolc fok, dermesztően hideg levegő, ő mégis óriásaikat szippantott belőle. Tüdeje megtelt a friss, tiszta oxigénnel, most érezte igazán, hogy él. Nagyot kurjantott örömében, és futásnak eredt. Annyira boldog volt, nem győzte kivárni, hogy lássa Danit és a Zugot, inkább szaladt, szembeszállva még a fagyos szellővel is. Ugrándozott és nevetett egyszerre. Egy idős néni, aki a kutyáját sétáltatta, nem állta meg szó nélkül. „Szép reggelt fiatalember! Látom, jó napja van.” „Köszönöm. Magának is nénje! És a kutyusnak! Csóóókolooom.”
Pár percen belül megérkezett a Kristály Zug bejáratához, és hatalmas lendületével szinte maga alá temette Katona Danit. Épp a kulcsait bányászta volna elő, amikor a sarokról előszáguldó Gazsi nekirohant, és mindketten a puha hóban landoltak. A fiú arcára először rémület ült, majd mikor Dani vörösödő fejéből nem egy hangos ’kurvaélet’ tört elő, hanem egy zengzetes kacaj, akkor már ő is hahotázásba mert kezdeni. Megérkezett a Zug két mindenre elszánt dolgozója. A mandulaszemű, spanyol srácokat maga mögé utasító szépségű roma fiú, és a különleges képességekkel megáldott, szőkésbarnás adonisz, aki harminc évesen eddigi legjobb formájában volt. Szép kis csapat.
- Megvesztél Gazsi? Majdnem legyilkoltál – nevetgélt Dani, miközben feltápászkodtak, és lesöpörték magukról a havat. Lábaikkal nagyokat dobogtak, hogy cipőik is megváljanak a hideg porcukortól, majd kinyitották a Zug ajtaját.
- Bocsi még egyszer! Csak annyira igyekeztem ide, olyan vidám hangulat kapott el, és az utca meg szabad volt. Futottam, mint valami óvodás. Ez lett belőle.
- Lökött gyerek! Szerencséd, hogy nem vagyok egy kockafej. Aztán ma neked kell ám a vevőkkel foglalkozni.
- Jaj, ne! Máris? Még csak az árukészlettel ismerkedem.
- Itt vagyok végig, no para. Reggel úgyis alig jönnek, lefőzünk egy nagy adag teát, aztán beárazzuk, ami még raktáron van új kacat. Te meg kérdezel, bármiről, amit még nem tudsz.
- Bármiről?
- Ahan.
- Neked van csajod?
- Ennek még nincs itt az ideje.
- Hogy csajod legyen?
- Nem. A kérdésednek.
- Bocsánat! Én nem akartalak…, ne haragudj.
- Semmi gond. Nem azért, mert gáz. Majd megérted, ha ott lesz az ideje – kacsintott a fiúra.
- Rendben, befogtam. A kolleganődet, Livit, mikor ismerhetem meg?
- Szerintem még ma bejön. Már nagyon kíváncsi rád. És lesz, amikor vele kell itt lenned, tanulmányon. Ha már tőlem mindent elsajátítottál.
- Jahj! Ez para.
- Ugyan. Ne félj Livitől! Imádni fogjátok egymást.
- Remélem. Milyen teafüvet készítsek elő? Hibiszkusz jöhet? Vagy alma-fahéj?
- Szépen sorban, jó lesz mindkettő. Addig kiválogatom a dobozokat a raktárban.
- Oké.
A következő pillanatban egy csinos lány lépett be az ajtón. A szélcsengő angyali hangján köszöntötte a korai vendéget. Gazsi szemei kikerekedtek. Hosszú barna, egyenes szálú haja volt, fején trendi piros, kötött sapka. Nyakát fehér sál védte a hidegtől, amely kecsesen omlott végig térdig érő fekete kosztüm kabátján. A tea illata éppen útjára indult a térben, és megkerülve a fiút, gyorsan a lány orrlyukaiba illant.
- Hmmm. De jó illat van! Mi ez?
- Szia! Alma-fahéj tea. Kérsz egyet?
- Bocsi, szia! Nagyon fincsi, megkóstolnám. Talán nem kések el a suliból.
- Miben segíthetek még? Közben Dani mosolyogva húzódott meg a raktár ajtó mögött, és hallgatta az eseményeket.
- Ma van a barátnőm szülinapja, és szeretném a suliban felköszönteni. Kéne valami szép kis csecsebecse. Árultok ékszereket is?
- Öm, azt hiszem. Egy pillanat – húzta ki a tároló alatti fiókot. Ezek azok! Pár nyaklánc, karkötő és fülbevaló.
- De szépek! Milyen csillogó kövek! A színeik is gyönyörűek.
- Ha jól tudom, Afrikából vannak. Tetszik valamelyik?
- Igen, mind – mondta széles mosollyal. Ezt hagy nézzem – mutatott rá egy ezüst karkötőre, mely apró, féldrágakövekkel volt díszítve. Gazsi kivette, és a lány karjára próbálták. Szuper! Legszívesebben magamnak venném meg. Ez jó lesz. Kérem.
- Oké. Csomagoljam, vagy kistatyó? Vannak ilyen dísz szütyőink.
- A szütyő jó lesz. Az a kék. Amúgy, ömm, fent vagy Facen?
- Tessék?
- Van Facebookod?
- Persze. Miért?
- Cuki vagy. Bejelölnélek.
- Cuki…. Köszi. 5.500 forint lesz – mondta zavartan.
- Adom, máris… Szóval, hogy hívnak? Már ha nem bánnád.
- Nem, dehogy. A nevem Teleki Gáspár. Megjegyzed vagy írja…
- Teleki? Az…
- Hogy?
- Semmi! Megjegyzem. Köszi, a segítséget, szia. Azzal kiviharzott a Kristály Zugból, és édeskés Kenzo parfümjének illata árulkodott már csak arról, hogy ott járt. A tea érintetlen maradt a pulton.
- Nocsak, az első vevőd – lépett ki Dani egy dobozzal a karjaiban.
- Jah, és már le is írhatom.
- Mi? Ezt, hogy érted?
- Elszelelt. A teát sem itta meg. Mikor kiderült, hogy…
- Hogy?
- A nevem. Levágta, hogy cigány vagyok. Látod. Áh, elegem van - csapott a pultra egy nagyot.
- Ne már! Biztos sietett a suliba.
- Nem. Hidd el, nem azért. Megkérdezte a nevem, hogy bejelöljön Facen. Mikor kimondtam, szinte elállt a lélegzete. Mindig ez van. Ha nincs rám írva, hát akkor a nevem elárul. Aztán meg ennyi, helyből elítélnek.
- Nem tudhatod! Talán bejelöl. Kedves lánynak tűnt.
- Nem vágod, ki volt? Nem ismerted meg?
- Nem. Miért, kellett volna?
- Ő a Bánkúti szörpös lánya.
- Bánkúti? Akik a sok ivólevet gyártják?
- Pontosan. A multimilliomos lánya. Ismerem arcról, láttam pár magazinban már. Biztosan ő volt. Szóba sem állna egy hozzám hasonlóval.
- Ne címkézz!
- Mi van?
- Utálod, ha megítélnek, erre kijelented, hogy milliomos palántaként tuti, hogy szóba sem állna veled. Talán igaz, talán nem. Lehet, hogy sznob, de nem minden a külsőség.
- Hagyjuk - vonta meg a vállát, miközben szemöldökét csalódottan összehúzta. Szemeiben bú és enyhe méreg tükröződött.
- Sokat kell még tanulnod. És neki is. Adj esélyt az embereknek.
- Ők sem adnak.
- Ők? Kik? Én? Vagy Lívia?
- De ti…
- Stop kisbarátom! Majd emlékezz erre a beszélgetésre, mikor ez a lány újra az utadba kerül. Ne címkézz, és adj esélyt!
- Dani, néha nem tudlak hova tenni - mosolygott, majd átvette a dobozt, és neki estek a kacatok beárazásának.
Lívia előtt csalogatóan gőzölgött az aranyló tyúkhúsleves. Édesanyja híres fogása, amit még azok is nyál csorgatva várnak, akik egyébként nem levesesek. Az illat már önmagában elég volt egy kisebb gasztronómiai orgazmushoz. Ahogy kanalát belesüllyesztette, előbukkant a gusztusos cérnametélt is. Az amúgy -bizonyos családokban- undorítónak titulált csirkeláb is helyet kapott a mellhús mellett. A lány általában nem szerette sem a belsőségeket, sem a lábat, fejet vagy egyéb horrorisztikus falatokat, ám anyja levesében a „kaparó” is mennyei volt. Elvonatkoztatott a végtag fogalmától, és élvezettel cuppantotta le az omlós húst. A meleg leves különösen jól esett a téli hidegben. Kata csillogó szemekkel nézte, ahogy lánya átszellemül a levestől, majd szed újabb két merőkanállal.
- Ízlik kicsim?
- Fenséges. Nem találok szavakat Muti. Bár ilyet tudnék egyszer én is főzni!
- Majd megtanítom. Sőt, Brigikének is. Hagyományoznunk kell.
- Apa mikor jön haza?
- Talán egy órán belül. Szétnéz karácsonyi ajándék fronton. Tudod, ő nem szereti az utolsó pillanatra hagyni. Hogy van a pocaklakó?
- Nos, jól! Nagyon is. Mindannyian.
- Hogy? Csak nem?
- De bizony. Duplán is nagyszülők lesztek.
- Jó Isten! Ez, ez csodálatos! Ikrek? Milyen neműek?
- Azt még nem tudjuk. Csak a tényt, hogy ketten vannak, és egészségesek.
- Gyere ide, azonnal meg kell, hogy öleljelek! Olyan büszke vagyok rád.
- Tényleg?
- Még szép.
- Ezt nem is tudom, mondtad-e már. Így. Azóta.
- Most mondom! Nagyon büszke vagyok rád. És a barátaidra is.
- Szeretlek anya.
- Én is, kicsim – puszilt egy cuppanósat az arcára.
- Mi a második féle?
- Szilvás gombóc.
- Mutiiii! Bálna lesz belőlem, mire megszülöm a babákat.
- Ugyan már! Három helyett eszel. Ne kezdj nekem itt trendi kismamát játszani, aki még szülés előtt egy órával is aerobikozik, és a szülőszobán tágra zárt szemekkel mosolyog a kamerába.
- Jahj, ne - kacagott hangosan. Inkább eszem!
- Rég meséltél Robiról és Márkról. Minden oké?
- Persze. Tudod, Márk végzős Szegeden, Robi pedig ott vállalt munkát. Most már teljes mértékben szögediek. Jól vannak, dúl a lámúr. Havonta általában haza ugranak, olyankor összeülünk a nagy bandával.
- Olyan helyes baráti kört sikerült kialakítanotok. Példa értékű.
- Igen, az. Vagy talán csak volt. Mostanában sok minden megváltozott. Ricsi halála óta.
- Még most sem tudom elhinni, hogy meghalt az a szegény fiú! Túl fiatal volt. Nem élném túl, ha veletek bármi történne!
- Ricsi… Nincs nap szinte, hogy ne gondolnék rá. Felfoghatatlan. Kusza az egész.
- A rendőrség?
- Semmi. Lezárták. Se a kocsi, se a cserbenhagyó nincs meg. Komolyan, mi a fasz van ebben az országban? Hogy lehet megúszni egy ilyet?
- Ne hergeld be magad! Árthat nektek.
- Képtelen vagyok elfogadni, hogy ennyiben hagyják! Ez gyilkosság, akárhogy is nézzük. Bűnhődnie kell!
- Beszélgessünk másról, a te érdekedben. Kérlek!
- Rendben anyu. Igazad van. Próbálom elterelni a gondolataimat erről, de néha elég nehéz.
- Ez érthető. Mondd inkább, mikor látom végre Brigit a tévében?
- Hamarosan. Már leforgatták az első adásokat. Januárban debütál a Csatorna4-en. Nagyon izgi!
- Az ám. Remélem, bejön, amit tervezett vele, és eléri a célját.
- Ráfér erre az országra már egy kis polgárpukkasztás, meg agynyitogatás, ha kell, hát konzervbontóval. Bigott banda, Európa szívében. Gyönyörű!
- Az biztos, hogy sok ember, ha kinyitná végre a szemét, látná, hogy nem olyan a világ, mint hiszi. Ennyi idő elteltével már számomra is nevetséges, hogy ítélhet meg valaki egy másikat csupán a szerelme neme, vagy szexuális érdeklődése alapján. Amikor valamelyik barátnőm hápog, és értetlenkedik veled kapcsolatban, azt szoktam kérdezni, szereted a sütit igaz? Képzeld azt, hogy megtiltják, hogy egyél, mert azt nem tartják normálisnak. Képes lennél nem enni egész életedben? Talán igen. A vágy mégis megmaradna. Akkor, hogy éreznéd magad? Megérné magad elnyomni, szenvedésbe taszítani, csak mert mások szerint a fagyi jobb, mint a süti?
- Bölcs vagy Mutikám – mosolygott Lívia. Lassan mennem kell. Délután benézek a Zugba, van egy új segítőnk.
- Felvettetek valakit a helyedre?
- Próbaidőn van. Majd kiderül, beválik-e. Dancsó szerint ígéretes fiú.
- Fiú?
- Aha. Fiatal, 20-22 körül, ha jól emlékszem. Olyan zsenge, mint mi, mikor nyitottuk a boltot.
- Talán ő is olyan lelkes lesz, mint ti voltatok.
- Remélem. Állítólag „különleges”. Az auramágusunk ezt mondja. Egyéb iránt, megmentette az életét. Így toppant be az életébe. Persze véletlenek nincsenek, tudjuk jól.
- Megmentette? Mitől?
- Majdnem úgy megverték, hogy belehalt. Danesz épp arra kocogott egyik este, mikor két neonáci fiatal neki esett.
- De hát…
- Roma srác.
- Roma? Nem féltek, hogy… Biztos jó ötlet…
- Anya! Látod? Te is beleesel egyből az előítéletességbe. Még mindig.
- Ne haragudj, igazad van. Csak féltem a boltot. Olyan sokat jelent nektek.
- Első hallomásra engem is megakasztott egy másodpercre. De bízom Daniban, és a Sorsban. Tudja mit, miért tesz. Annak a kölyöknek állítólag ott a helye. Megérdemel egy esélyt.
- Bízom bennetek kicsim. Ahogy ti jónak látjátok. Viszel Daninak és Dávidnak egy kis szilvás gombócot?
- Na, neee! Adjak nekik belőle? Nem marad nekünk – nevetett hangosan. Persze, csomagolj, hagy örüljenek. A két macsó nagyon édesszájú.
Elbúcsúzott édesanyjától, és alufóliával letakart tálak emelvénye mögül kibandukolt a kertes ház kapuján. Óvatosan lépett, nehogy egy jégfoszlány miatt nyakát törje. Cirkuszi mutatványos módjára beegyensúlyozta a finom gombócokat rejtő csomagokat Micrájába, és elindult a Kristály Zug felé.