3/6
6. fejezet – Új nemzedék
Enyhébb téli nap köszöntött a város lakóira, a nap bőszen szórta sugarait, mintha csak jelezni szeretné pár hónap és megkezdi térhódítását a tavasz. Mindig minden változik, az időjárás, az évszakok, az élet. A hó jócskán megolvadt, és lágy szellő mozgatta a fák csupasz ágait. Az ezoterikus bolt ajtaja félig nyitva volt, mert újdonsült eladója szerette volna érezni a levegő frissességét, és a tavaszt idéző hangulatot. Gazsi egyedül töltötte ebédszünetét a Kristály Zugban. Otthonról hozott szendvicseit falatozta, és megfeledkezett az „EBÉDSZÜNET” tábla kirakásáról. Bár szerette a boltocska teáit, és egyre többször választotta a testét-lelkét megnyugtató füveket, most inkább egy kis zéró kólához volt kedve. Jellegzetes hangon sercent a palack, ahogy kitekerte a kupakot, és abban a pillanatban lágy hang szólalt meg a háta mögött. Egy pillanatra össze is rezzent.
- Ezt nem mi gyártjuk – mondta mosolyogva a lány.
- Öhm, szia. Bocs, én épp….
- Rosszkor jöttem?
- Ebédszünetünk van, de semmi gond. Elfelejtettem kitenni a táblát. Gyere csak nyugodtan.
- Köszi. A múltkor be sem mutatkoztam. Bánkúti Loretta vagyok.
- Igen, tudom. Te már ismered a nevem.
- Tényleg. Meg sem köszöntem a múltkori segítséged, nagyon eltaláltuk a barátnőm ajándékát.
- Örült neki?
- Az nem kifejezés. Teljesen oda volt. Be fog nézni egyszer ide, érdekli a többi ékszer is.
- Klassz.
- Akkor nagyon sietnem kellett a suliba, és a teát sem ittam meg. Elnézést. Ha nem zavarlak, most kérhetek egyet? Duplán kifizetem.
- Ugyan már. Szívesen főzök egyet. Ismét – mosolyodott el végre.
- Honnan ismersz?
- Csak a szokásos. A csapból is ti folytok, már bocs. A facebookon jó pár ismerősöm a „barátod”, legalább is ott vagy náluk.
- Ja, a face. A feléről azt sem tudom kicsoda.
- Sejtettem. Én nem jelölök vissza, csak olyat, akit tényleg ismerek. De te celebritás vagy.
- Micsoda? Hagyjál már.
- Volt az a kampányotok is. Amikor ti szerepeltetek az óriás plakátokon, és a reklámfilmekben a szörpökkel. Mindenki ismeri az arcod.
- Ahh, apám hülyesége. Szerencsére annak már vagy két éve. Senki sem emlékszik rá.
- Talán nem élvezed a népszerűséget?
- Népszerűség. Tudnék róla mesélni. Meg arról is, hogy valójában mit ér, vagy mit jelent. De ne menjünk most bele.
- Kész a teád. Forró, úgyhogy csak óvatosan. Nem azonnal iható, mint a szöööörp!
- Te most cinkelsz engem?
- Picit. Ha nem gond.
- Nem – mosolygott szélesen. Te nem úgy viselkedsz, mint általában az emberek velem.
- Azaz?
- A legtöbben vagy susmorognak a hátam mögött, és persze megszólják a ruhám, a sminkem, akármit. Vagy spanolni akarnak, és azért bratyiznak, hogy elmondhassák, az én ismerőseim. Alig van lány barátnőm. Nem tudom kiszűrni, ki az, aki magamért szeret, és ki az, aki csak kihasználja, hogy partykba jöhet velem, promós rendezvényekre, forgatásokra, meg hasonlók.
- És a fiúk?
- Az se jobb. Volt egy barátom, akivel egy évig jártunk. Végül kiderült, hogy a pénzemre hajt. Persze, kedvelt valamilyen szinten, de nem ez volt a döntő, hogy ennyi ideig jártunk.
- Szar ügy. Bocs.
- Áh. Tényleg az – rántott egyet a vállán. Most már szép lassan tudom inni a teám. Tényleg kösz, hogy ebédszünetben itt lehetek.
- Ne viccelj. Egy ilyen befolyásos embert nem mernék kiküldeni – nevetett.
- Gazsi ne már! Kérlek, legalább te ne – nevetett vissza. Szóval….ennyit rólam… Veled….mi a helyzet – kérdezte miközben meg-megállt, hogy kortyoljon.
- Velem? Nem tudom. Nem hiszem, hogy érdekes lehet számodra az életem.
- Ezzel most…engem minősítesz?
- Nem csak… Tudod az én életem koránt sem mesébe illő. Az első jó dolog, ami történt velem, az hogy itt dolgozom. Most olyan boldog vagyok, mint még soha. Előtte azonban cseppet sem voltak vidám éveim. Ne haragudj, de nem szeretnék erről beszélni.
- Oké, megértem. Nem feszegetem. Van kedved velem lógni?
- Mi van?
- Tudod, ez azt jelenti, hogy csinálni valamit. Haverilag.
- Tudom, mi az együtt lógás. De pont velem?
- Nem tehetnénk legalább egy percig úgy, mintha én nem a milliomos szörphercegnő lennék, te pedig a szegénylegény? Csupán két fiatal, akik egy jót dumálnak. Légyszi Gazsi. Te más vagy, mint a többiek, és ez szimpi.
- Nem is tudom, jó ötlet-e. Téged mindenki ismer. Nem vetne rád jó fényt, ha velem látnának.
- Lehet. De pont leszarom!
- Wow.
- Akkor? Eljössz ma velem csavarogni? Mondjuk biliárd.
- Szeretsz biliárdozni?
- Na ná!
- Én is. És meg kell, hogy mondjam, már is vesztettél. Verhetetlen vagyok. Esélyed sincs szörpilla!
- Bolond – kacagott hangosan. Majd meglátjuk. Találkozzunk hétkor a Kőterasz előtt.
- Rendben.
- Akkor most megyek. Kettőkor kézilabda meccs.
- Óh. Vizslatod a híres KSO-s pasikat. És visítva szurkoltok a barátnőiddel?
- Én játszom, nagy eszű.
- Hmm.
- Fincsi volt a tea. Na, szia!
- Este. Szia, Loretta.
Dani nem sokkal a milliomos lány távozása után futott be a Kristály Zugba. Gazsi jókedvűen rakott rendet, visszaállított mindent az eredeti helyére, amit a vásárlók elmozgattak. A kezébe akadt egy gyönyörű gyűrű mexikói ezüstből. Hosszú, kreol ujjai közé fogta, és a fény felé fordította. Játszottak rajta a napsugarak, szórta a szikrákat, mint valami varázseszköz. Az egész boltocskát betöltötte a villódzás. Egészen közel tartotta arcához, és tekintete beleveszett. Dani ekkor lépett be csendben a még mindig nyitott ajtón. Figyelte a fiút, ahogy féloldalt állva neki mosolyog a gyűrű bűvöletében. Kezét lassan kezdte leengedni, és ingzsebe felé közelített az ékszerrel. Dani szíve összeszorult. Ne – gondolta. Ne az legyen…
A következő pillanatban a fiatal fiú hozzádörzsölte inge anyagához, majd elégedetten megszólalt.
- Most már tökéletesen fényes vagy. Azzal visszatette a pultba.
- Szia, Gazsi – köszöntötte főnöke, mintha csak abban a másodpercben lépett volna be.
- Szia. Hogy elszaladt ez az ebédszünet! Azért remélem, mindent rendben találsz majd. Igyekeztem nagyon.
- Biztosan minden a helyén, ahogy kell. Ügyes vagy már.
- Köszi.
- És, mi a terv a délutánra? Ma szabad vagy, tudod. Már olyan ügyesen mennek a dolgok, megérdemelsz egy kis szabadidőt.
- Hát, képzeld. Huh, el se hiszed, mi történt.
- No? Ajánlom, hogy valami jót mondj!
- Abszolút. Igen, ez jó. Azt hiszem.
- Szóval?
- Itt járt ismét az a lány. Aki a múltkor, emlékszel.
- A Facebookos? Az a szörpös.
- Bánkúti Loretta, igen. Visszajött, hogy megköszönje az ajándék választást.
- Hűha – nevetett fel Dani. Ez ismerős történet.
- Tessék?
- Áh, nem számít! A lényeg, hogy velem is történt már ebben a boltban hasonló. Mesélj, mi történt utána.
- Ivott egy teát, és beszélgettünk. Elnézést kért, hogy a múltkor elrohant, de sietett.
- Na, mit mondtam? Ugye, hogy nem veled volt baja.
- Jó-jó. Már tudom. Annyira örülök, el sem hiszem. Elhívott.
- Elhívott? Hova?
- Lógni. Csavarogni. Biliárdozni megyünk este.
- Ez szuper! Le a kalappal Gazsikám. Máris randiztok.
- Jaj nem, dehogy! Ez nem randi. Csak haverkodunk. Hogy gondolod, hogy egy magam fajtával randizna? Számomra már ez is felér egy csodával. Nem is értem, mit akar tőlem. Semmit nem tudok adni neki.
- Ejj, te fiú. Kishitű vagy. Te tudsz csak adni neki igazán.
- Mit?
- Ha úgy van, ahogy mesélted, akkor ő az a fajta lány, akinek mindene megvan, de valódi értékekből kevés. Például igaz barátból, vagy őszinte emberekből. Te pedig egy igazán kivételes srác vagy. Talán jó barátok lesztek. És ha őszinte vagy vele, megértő, és rá, a személyére vagy kíváncsi, akkor a legtöbbet adhatod számára.
- Asszem értem. De én akkor sem hiszem, hogy jó ötlet velem barátkoznia.
- Hagy döntse el ezt ő. Te csak légy önmagad, és vigyáz magadra. Ne keveredj konfliktusba.
- Gondolod, hogy…
- Nem tudhatod milyen „barátok” bukkannak fel közben. Ne törődj semmivel, csak vele. Maradj higgadt, minden helyzetben.
- Totál beparáztatsz!
- Bocs, nem akartam – mosolygott.
- Mindegy, majd lesz valahogy. Van még pár órám addig. Haza megyek, rendbe rakom a lakást, ránézek hugira, és készülök a…
- A randira?
- A NEM randira.
- Oké. Menj csak, és majd gondolok rád. Tényleg.
- Köszi, Dani. Mindent. Minden egyes nap. Nem is értelek…Áh. Szeretnék egyszer olyan lenni, mint te. Klassz délutánt neked is. Reggel jövök.
- Hívj, ha bármi van. Aztán ügyesen!
- Rendben. Ciao.
- Ciao – köszöntek el egymástól.
Huba legújabb kedvenc kávézójában ücsörgött, a Buddies-ban. A rakparton nemrég nyitott hely első sorban melegeknek, és barátaiknak ajánlotta reklámjaival magát. Gyorsan híre ment, hisz minden Confetti és Liberty partin szórták a flyereket róla. A fiatalok előszeretettel töltötték itt a főiskola utáni délutánt, vagy estét, az érettebb értelmiségiek pedig akár egy könnyű vacsorát is elfogyaszthattak. Hubát megnyugtatta a narancs-fekete színkombináció, és a kényelmes bőrkanapék. Szeretett ide jönni, hogy laptopján dolgozzon, vagy megigyon egy kávét még a reggeli spinning előtt, esetleg beinvitálja valamelyik újdonsült haverját. Most is sólámpák világítottak, megadva a hely bizalmas hangulatát. Az egykor volt tanár épp billentyűzetén gépelt, mikor egy fiatal srác lépett be az ajtón két barátjával. Huba oda emelte tekintetét, és bár hirtelen nem tudta beazonosítani, emlékezett, hogy ismeri a fiút. A srácok levették téli kabátjaikat, rádobták a fogasra, majd leültek egy asztalhoz, és rendeltek. Az ismerős arc is kiszúrta Hubát. Elmosolyodott, és odasúgott valamit haverjainak. Azután felállt, és lassú léptekkel elindult felé. Huba összerezzent. Honnan ismerem? Talán egy volt tanítvány? Vagy egy volt egyéjszakás kalandom? De ciki, lövésem sincs. Mit mondjak neki, ha… És tényleg ide jön.
- Szia! De jó látni téged.
- Helló. Khm – köszörülte meg torkát. Mi újság?
- Nem zavarok, ha leülök kicsit?
- Nos, őőő, ülj csak, hogyne – válaszolta miközben próbált emlékezni a srácra. De nem ugrott be neki. Rém kellemetlen, ha ő is egy, az áldozatai közül, akiket éjnek idején haza zavart. Akkor most biztos meglesz a szóbeli revans.
- Köszi. Olyan rég találkoztunk, és hát akkoriban tök jó fej voltál. Kíváncsi vagyok, mi van veled.
- Hogy akkoriban…
- Igen, még a gimiben.
- Hála Isten.
- Tessék?
- Semmi. Igen, a gimiben. Mikor is ballagtál?
- Hát, már hat éve. Nagyon bírtam az óráidat. Kár, hogy csak utolsó évben tanítottál minket.
- Ne haragudj, de kicsit összefolynak az évek. Ki is volt az ofőd?
- Kállay tanár úr.
- Sanyi bá. Már kezd rémleni. Nem ti voltatok, akik a bankettre azzal a musical betéttel készültek?
- De igen! Mi voltunk. Aczél Ádámnak hívnak.
- Ádám! Hát persze. Ne haragudj…
- Ugyan. Annyi tanítványod volt már, ráadásul minket csak egy évig tanítottál.
- És mi van veled? Mivel foglalkozol most?
- Az érettségi után nem volt kedvem tanulni, úgyhogy elcsesztem másfél évet a semmire. Alkalmi munkáim voltak. Aztán rájöttem, hogy nem lesz így jó, semmi normális állást nem kapok egy érettségivel. Szóval felvételiztem a Kodolányira andragógia szakra, és azóta oda járok.
- Az jó. Mostanában felkapott. Tetszik a képzés?
- Eléggé. Azért választottam, mert ez legalább érdekel. Veled, mi a helyzet? Ugye már nem tanítasz?
- Nem, már nem. Egy ideje.
- Hallottam valami pletykát, meg, hogy abba kellett hagynod.
- Így is mondhatjuk. Felmondtam. Nem volt értelme folytatni. De ne bolygassuk, nem most volt.
- Bocs, nem akartam vájkálni. Jó ez a hely, én most vagyok először. Szoktál ide járni?
- Elég sűrűn. Szerintem is hangulatos. Nem akarlak küldeni, de a barátaid nem hiányolnak?
- Áh, vagyunk együtt eleget. Ha nem zavarlak, akkor ne törődj velük. Meg vannak nélkülem.
- Te tudod.
- Akkor nem gondoltam volna még rólad.
- Mit?
- Hogy meleg vagy. A suliban még csak nem is rebesgették soha.
- Ennek örülök. Nem is tartozott az ottaniakra. A munka az munka, a magánélet meg egy más dolog.
- Van most valakid?
- Tessék?
- Baj, hogy megkérdeztem?
- Nem, nem baj, csak megleptél.
- Már a gimiben is nagyon szexinek találtalak. Bejössz nekem.
- Hááát, kösz. Nem tudom, mit mondjak erre.
- Nem ugrunk össze valamikor?
- Mármint? Ezt most nem egészen…
- Ha úgy gondolod, borozhatnánk valamikor, vagy ilyesmi. Aztán szívesen összegyűrném veled a lepedőt.
- Öhhh. Ez most egy vicc?
- Dehogy is. Mit csodálkozol? Vagy te nem szoktál kikapcsolódni?
- De. De, persze. Viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen nyíltan bekérdezel. Régi tanítványtól még…
- Ahogy mondod, régi. Nem számít. Jó pasi vagy, és nem kicsit rád tudnék indulni. Szóval? Van kedved?
Huba egy pillanatra megrökönyödött. Az az énje ült a diákkal szemben, aki valaha volt az iskolában. Erkölcsökkel, értékrenddel, segítő és jobbító szándékkal. Hiába volt túl mostanában nem kevés kalandon, mint ha hideg vízzel locsolták volna arcon, úgy érte a merész kérdés. Felkínálkozott neki egy jóképű, zöld szemű, barna hajú, vékony testalkatú srác, akiből áradt a szexualitás, és akire azonnal rávetődne, ha egy szórakozóhelyen találkoznak. De most egy rövid időre újra tanárnak érezte magát, és feltörtek benne az érzések, amikor még titokban kellett tartania mindent.
Mire várok? Itt egy újabb lehetőség, hogy az éjszakát egy ropogós kis pasival töltsem. Ő ajánlotta fel, rám van indulva. Minek habozok? Még csak le sem kell vadásznom – morfondírozott.
- Lehet róla szó. Azt hiszem.
- Zsír. Akkor megadom a számom.
- Rendben. Máris bepötyögöm.
- 20/444-1107. Hívj, ha ráérsz valamelyik este.
- Nos, oké.
- Hű, tökre örülök. Anno nem gondoltam volna, hogy egyszer veled hancúrozhatok. Pedig fantáziálgattam rólad.
- Értem – mosolyodott el. Ha nem haragszol, most folytatnám a munkát.
- Mit dolgozol a gépeden?
- Írok. Nem lényeges.
- Akkor hagylak. Visszaülök a srácokhoz. Örültem Huba, és várom, hogy hívj.
- Amint lesz időm, kereslek. Szia, Ádám.
A fiú széles és elégedett mosollyal az arcán ült vissza haverjaihoz, majd kajánul visszakacsintott Hubára, aki gyorsan a monitorra meredt és gépelt tovább. Közben agya újra játszotta az előbb történt jelenetet. Még mindig alig hitte, hogy ez történt. Aztán megrázta magát, nagyot kortyolt italából és felállt. A toalett felé vette az irányt miközben ránézett Ádámra, és fejével picit intett neki, kövesse. Egy ezrest csúsztatott a pultosnak menet közben, és csendesen mondott egy szót, majd mindketten a wc-be léptek. A pultos kitette a „takarítunk” táblát, és zsebre vágta a bankót.
A csempének dőlve vadul csókolta Ádám nyakát, aki azonnal felizgult a nem várt szituációtól.
- Nem gondoltam, hogy máris van egy kis szabadidőd – nevetett.
- Mire várjunk? Megkívántalak. Nagyon jó kis pasi vagy.
- Köszi. Te is szédítően nézel ki. Imádom az illatod, még mindig. Mikor régen a folyosón elmentél melle…
- Ne beszélj annyit – tapasztotta száját a srácéra.
Hevesen megmarkolta nadrágját elől, és kiszabadította a harcra kész férfiasságot. Kezével kényeztette, miközben tovább csókolta száját, nyakát, és füle tövét. Ádám nagyokat markolt Huba fenekén, és kéjesen morgott. Egy nagy lendülettel lehúzta cipzárját, és letérdelt Huba elé. Az események gyors tempóban zajlottak, s miközben a fiú eljuttatta őt a csúcsra, magát is kényeztette szabad kezével. Majdnem egyszerre mentek el. A mosdó tiszta volt, és jól felszerelt, így gyorsan rendbe tették magukat, majd mintha mi sem történt volna, távoztak.
A pultos beküldte a takarítót, hogy nézze meg, kell-e esetleg törölgetni. Vagy felmosni.
Ádám visszaült társaihoz, akik ránéztek, majd hangosan felröhögtek. Huba összecsukta laptopját, és kilépett a Buddies ajtaján. Tudta, hogy soha többé nem fogja keresni Ádámot. És azt is, hogy most már egy maga számára kijelölt határt is átlépett. Szexelt egy volt tanítvánnyal. Ráadásul egy kávézó mosdójában. Most ő sem különb, mint a Golden Stars mindenre elszánt hiénái, akiket egykor úgy megvetett. Már nem önmaga. Nemes Huba nem nemes többé.
- Te, ez komolyan régen a tanárod volt? – kérdezte a jobbján ülő évfolyamtársa Ádámot.
- Jaja, álmaim pasija. Régi vágyaim tárgya.
- És? Milyen volt – kérdezte a másik.
- Nem rossz. Tényleg. Csak így, elvesztette a varázsát. Megkaptam, és most már nem érzem azt a mágneses erőt, mint mikor még csak távolról csodálhattam.
- Ennyi Ádi. Megkaptad, levadásztad, már nem izgalmas.
- Mondasz valamit. De kit érdekel. Elmondhatom, hogy megvolt. Egy álom kipipálva.
- Hülye – kacagott a másik. Milyen egy ribi vagy te.
- Ugyan, csak szeretek élni. Ágról-ágra szállok, ha-hha – nevetett újra.
- Jól beszélsz. Mi vagyunk az új nemzedék. Ami kell, megszerezzük. Más nem számít.
- Oké. Ki próbálja meg becserkészni a pultost – tette fel kérdését a harmadik.
- Őrült – mondta Ádám, majd az asztalt csapkodva hahotáztak.