8. fejezet – Karácsonyi ének

 

Az Andrássy út ragyogott a fényekben, miközben vastagon szitált a hó. Az emberek szeretettel teli szívvel készülődtek a szentestére. Az utcán már alig voltak járókelők. Egy-két magányos lélek, akiknek nincs kivel tölteni az ünnepet. A Karácsonyfák színesen pompáztak a lakásokban, gyerek kacaj szűrődött ki az utcákra, sült hús és sütemény illata árasztotta el a levegőt. A boltok kirakata egytől-egyig a szeretet ünnepét üdvözítette. Ezen az estén mindenki a szeretteivel van, a családjával, vagy a barátaival. Félre téve egy napra a szomorúságot, a nézeteltéréseket, és őszintén mosolyogva még az utcán szembe jövő idegenre is. Megfeledkezve arról, hogy vannak, akik az utcán töltik ezeket az órákat, netán otthonukban, magányosan. A magány pedig lehet sorsszerű, vagy lehet önként választott. Lehet átmeneti, de lehet örök is.

Nemes Huba élettelenül feküdt ágyában. Szemei a plafonra révedtek. Mellkasa alig emelkedett fel és le. Jobb kezében piros színű műanyag fiola. Tartalma már ereiben keringett, lassítva szívverését, tompítva agyát, nagyon lassan vezetve át őt egy másik dimenzióba. Farmer zsebében egy levél, Nórinak címezve.

 

Nóri egyedül ült nappalijában. Arra gondolt, milyen volt pár éve a Karácsony. Hubával mindig összejöttek, feldíszítették a fát, és együtt töltöttek egy baráti vacsorát. Boroztak, miközben elmerengtek a régi időkön, fényképeket nézegettek, majd elmentek az éjféli misére. Utána pedig Endrével töltött egy igazán szép Karácsony estét, szerelmesen összebújva. A jövőről álmodozva, melyben boldog, sikeres, és egészséges.

Az ünnep mindig a legszentebb dolog volt életében, egészen a múlt év végéig. Azt hitték, semmi nem állhat az útjukba. A baráti társaság vidám volt, és rendíthetetlen, tele élettel. Addigi élete legmozgalmasabb Karácsonya volt Hubával, Ricsivel, Daniékkal, Liviékkel. Minden tökéletes volt. Egészen december 28.-áig.

E pillanatban csak ült a díszítetlen szobában, sötétben. Csak néhány gyertya adott fényt, melyekkel a valaha volt szép időkre, és szeretteire emlékezett. Nem sütött vagy főzött, nem vett karácsonyfát, nem írt képeslapokat, nem hívott fel senkit. Egyetlen embert kivéve. Barátját, Hubát. Azonban a férfi nem vette fel a telefont, így Nóri tudta, magára maradt. Egykori kollegája némán, magában vezekelve akarja tölteni az estét. És neki ezt tiszteletben kell tartania. Kinyitott egy üveg bort, és Danira gondolt. Neki sem lehet könnyű Huba nélkül.

 

Dani és Dávid ültek a kanapén, összebújva, és csodálták a fényfüzérekkel díszített karácsonyfájukat. Az ablak előtt bukfenceztek a hópelyhek, és szólt a karácsonyi válogatás cdjük. Hálásan fogták egymás kezét, miközben szemeikben könnyek gyűltek. A fa alatt ajándékok helyett szeretteik képe állt, középpontban Ricsiével. Lakásukat átlengte a szeretet, és meghittség hangulata, mégis a meggyújtott gyertyák lángját a fájdalmas emlékezés, és hiány táplálta. Daninak egyre több és több könny gyűlt a szemébe, végül folyamatos sírásba kezdett. Párja tudta, hogy Huba eltávolodása, és Ricsi elvesztése kegyetlenül marcangolja lelkét. A szeretet, és megbocsátás ünnepén, egy ilyen hatalmas tragédia után nem tudják támogatón megfogni egymás kezét, és valahogy együtt túlélni a szent napot barátaikkal. A társaság szerte szét, az ország különböző pontjain készül az ünnepre, s közben mindük szíve telis tele fájdalommal, megbánással, reményvesztettséggel. Dávid megpuszilta Dani száját, és hüvelykujjával gyengéden letörölte könnyeit. Mélyen a szemébe nézett, majd átölelte. Egyetlen vigaszuk a lányok szeretete, és Livi növekvő pocakja volt.

 

Brigi megpuszilta Livi gömbölyödő hasát, majd átsietett a konyhába anyósához. Kati néni nagy vehemenciával keverte meg a töltött káposztát, miközben épp csak kipakolta a forró sütőből a bejgliket. Mákos, diós, és diós-szilva lekváros a titkos receptje alapján. A házat belengte az ünnepi vacsora illata. Laci apu a sült pulykát szervírozta, miközben Livi jókat mosolygott a karácsonyi fergetegen maga körül. Mindig arról álmodott, hogy egyszer szerelmével töltheti az ünnepet, családi körben, elfogadásban, szeretetben. És ez végre megadatott. Hosszú éveket várt erre a pillanatra, de eljött. Egyszerre volt a világ legboldogabb embere, és kicsit a legszomorúbb is. Hiányoztak neki barátai, a felhőtlen együtt lét, és a tudat, hogy bármi is történjék a világban, ők számíthatnak egymásra bármikor, bármiben. Kezébe vette mobilját, és mindannyiuknak írt egy-egy személyre szóló sms-t. Először Daninak és Dávidnak, majd Hubának, Nórinak, Robinak és Márknak, végül egyet a kis Gazsinak. Szíve legtisztább szeretetével gondolt rájuk, és őszintén kívánta, hogy boldogabb idők köszöntsenek életükbe, amikor majd újra együtt lehetnek, és ha Ricsit nem is hozhatják vissza, az egymás közt lévő köteléket még igen.

 

Az sms csippant Huba mobilján, de gazdája nem nyúlt sebtében a készülék után, ahogy szokott. Továbbra is ernyedten feküdt, és tudata messzire szállt. Nem volt már a szobában, sem a házban, vagy az utcában. De még a városban sem. A bolygón sem. Nagy fehérség vette körül, melyre először azt hitte, hogy hó, de nem fázott. Sőt, egyáltalán semmit nem érzett. Csak állt egymagában, a nagy fehérségben, és valami lágy fény vette körül, melyből egyszer csak egy másik személy alakja kezdett körvonalazódni. Közeledett Huba felé, de mintha nem lépkedett volna, csak lebegve siklott, mint a felhők. Próbált szemeivel fókuszálni, hogy a fényességben meglássa végre, ki az, aki felé tart. Aztán egyszer csak megállt, egészen közel hozzá, arcuk talán tíz centire volt egymástól. Bár nem érzett semmit, mégis mint egy robbanás érte a felismerés, Ricsi áll vele szemben. Halott szerelme mosolygott, és pontosan egymásba fúródott tekintetük. Hol vagyok? – tette fel a kérdést Huba.

 

Malvin néni többször kopogott és csengetett, de válasz nem érkezett. Aggasztotta, hogy a bentről kiszűrődő fények ellenére sem kap életjelet kedvenc szomszédjától. Márpedig karácsonykor ez nem jó jel. Szerencsére volt egy pótkulcsa, amit még akkor kapott, mikor Huba rábízta kutyusát Bonnie-t, hogy pár napig ő gondoskodjon róla. Visszasietett lakásába, és már hozta is az előszoba szekrény fiókjába eltett kulcsot. Öreg, remegő kezeivel kinyitotta a zárat, és hangosan szólítgatni kezdte Hubát. Válasz nem érkezett. Rosszat sejtve lépdelt egyre gyorsabban szobáról szobára, mikor megpillantotta a hálószobában fekvő fiút. Elsápadt, épp csak el nem ájult. Tekintete felfedezte a piros fiolát. Felkiáltott, és rázni kezdte Hubát, de az továbbra is magán kívül terült el. Odaszaladt a vezetékes telefonhoz, és azonnal tárcsázta a mentőket.

 

Karácsony első napján Gazsi vidáman ébredt, és első útja a nappaliba vezetett, ahol a fenséges ezüstfenyő állt talpig díszben. Nem csak álmodtam – gondolta. Azt első karácsony, amikor nem kellett nélkülöznie sem lelkében, sem az ajándékokban, mert volt elég pénze, hogy szeretteit megajándékozza. A fájuk most először lett olyan, amilyet ő és húga megálmodtak. A kicsi természetesen úgy tudta, hogy a Jézuska hozta, az ajándékokkal együtt. Nem is sejtette, hogy bátyja hatalmas szíve az, ami a szent ünnepen megörvendeztette.

A fiú meggyújtott egy csillagszórót, köszöntve az új reggelt. Imádta az illatát mindig is, és habár sokszor kiégette vele a szőnyeget, édesanyja minden évben vett neki pár csomaggal. Meggyújtotta, és még így, huszonévesen is a magasba emelve rajzolt figurákat a levegőbe. Közben szeretteire gondolt, akik nem voltak ugyan sokan, de annál inkább szíve legmélyében laktak. Édesanyja, kishúga, nagymamája az angyalok között, és újdonsült barátai, Dani, Livi és Loretta. Mindannyiuk arcát felidézte maga előtt, és boldog karácsonyt kívánt. Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja. Loretta hívta, és sírós hangon csak annyit kért, ha lehetséges az ünnep ellenére, találkozzanak. Gazsi meglepődve, gondolkodás nélkül elhívta magukhoz. Csak utána kezdett kattogni, vajon mi lesz, ha Loretta szembesül, hogy nem éppen luxus körülmények az övék.

 

Huba állt a nagy fehérség közepén, és kérdően nézett Ricsire. A fiú először nem szólalt meg. Kezét felemelte, és megsimogatta arcát.

-          Hol vagyunk Ricsi?

-          Fontos ez most?

-          Nem tudom. Ezek szerint….meghaltam.

-          Ott vagyunk, ahol együtt lehetünk. Ahol utoljára lehetőségünk nyílik beszélni.

-          Utoljára? Nem inkább örökké? Szeretnék veled maradni. És sikerült. Végre itt vagyok veled.

-          Emlékszel az első karácsonyi élményünkre?

-          Igen. Én szokásomhoz híven egyedül sétáltam a városban szenteste. A családommal lement a karácsonyi vacsora, és ajándékozás. Szerettem ilyenkor sétálni egyet, mert olyan arcát láthattam a városnak, amit soha máskor. Szinte csak én voltam egyedül, mintha kihalt volna a bolygó. A fák és a kandeláberek deresen hirdették a telet, miközben a fénydekorációk mindent varázslatossá tettek.

-          Akkor még nem voltunk együtt. Te épp a főtéri szökőkútnál sétáltál, megkerülve az óriás adventi koszorút. Megpillantottalak és csodálkoztam, hogy rajtam kívül van még valaki ilyenkor a városban.

-          Igen, és felém sétáltál. Pár méter után meg is lepődtünk, hogy ismerjük egymást. Felkiáltottál, hogy „Huba bá, te vagy az?!”

-          Te pedig nevettél, megöleltél, és boldog karácsonyt kívántunk. Elmesélted, hogy ez a bevett szokásod ilyenkor. Én pedig elmeséltem, hogy nekem ez az első alaklom, de valamiért késztetést éreztem. Elindulni a hidegben, kiszellőztetni a fejem, és megcsodálni a várost.

-          Bizony. A következő nyáron pedig már egy pár voltunk. Ricsi…annyira hiányzol!

-          Te is nekem.

-          Nem tudom, látsz-e engem a mindennapokban, de egy roncs lett belőlem. Szégyellem, ahogy élek.

-          Nem kéne így élned.

-          Nincs értelme. Nélküled nincs. Ezért tettem meg, amit kellett. Itt akarok lenni veled. Örökké.

-          Nem ezért jöttem.

-          Tessék?

-          Nem azért vagyok itt, hogy velem maradj.

-          Akkor? Most emlékeztettél az első karácsony…

-          Karácsony. Huba, te eldobtad az életed a legszentebb napon. Nem törődve a családoddal, és barátaiddal.

-          De ha egyszer nem bírtam tovább. Nem volt értelme élnem már.

-          Ez nem igaz. Önző tett volt. És a lelked mélyén te is tudod. Szerinted én mit nem adnék, ha újra köztetek élhetnék?

-          Nem értelek.

-          Az élet csodálatos. Az élet fájdalmas. Csoda és fájdalom misztikus keveréke, vezérelve a nem létező végtelenek által. Sosem fejtették meg a titkát, és nem is fogják. De ott vagyunk. Amíg ott lehetünk. Kötelességünk a lehető legértelmesebben élni, kiaknázva mindazt a szépséget, amit rejt, és fejlődni az úton. Úgy, hogy közben másokra is hatunk minden percben, és egymást segítjük az úton.

-          Ricsi…nem tudlak elfelejteni. A szavaid most is a szívembe marnak. Mi dolgom van nekem még ott? Nélküled.

-          Mi dolgod? Tanítani. Nem tanárként. Az élet tanítójaként, ahogy mindig is éltél. A szeretet hangadójaként, ahogy minket neveltél. A hit, törődés, és elfogadás példájaként, aki mindig is voltál.

-          Nem vagyok már az az ember.

-          De igen. Vissza kell térned önmagadhoz. Ahhoz, aki valójában vagy. Neked feladatod van, ahogy mindannyiunknak. Be kell teljesítened.

-          És a te feladatod? Hisz elmentél! Nem önszántadból. Elvették az életed!

-          Ez a feladatom része volt, és bármilyen fájdalmas is, el kell fogadnunk. Nem magyarázhatom el neked, és a miértjét sem árulhatom el. Neked azonban sok dolgod van még. Nézz rám! Mindig is szerettelek, és szeretni foglak. Most azonban vissza kell, hogy küldjelek.

-          Kérlek ne! Hagy maradjak veled. Szeretnék…

-          Azt hiszed, én itt maradok – mosolygott. Új kaland vár rám, új sors, új feladatok. Még egy utolsó jelenést kellett tennem, hogy megértessem veled, nem élheted a mostani életviteled. Magadhoz kell térned. Szükség van rád odalent. Rám pedig…valahol másutt.

-          Ricsi…

-          Hiszel nekem?

-          Persze, hogy hiszek. Csak nem tudlak elengedni. Most újra itt vagy, látlak, érinthetlek. Ezt képtelen vagyok… Nem megyek vissza.

-          Nem te döntesz drága öreg barátom.

-          Makifej, ne tedd ezt velem!

-          Szeretlek, és talán még találkozunk.

-          Hogy?

-          Menned kell.

-          Kérlek ne!

-          Emlékezz a szavaimra! Mindig veled leszek. És te velem. Most azonban…-azzal közel hajolt és megcsókolta. A következő pillanatban Huba mintha örvénybe került volna, sodródni kezdett a nagy fényességben. Könnyű volt, és szabad, majd egyik pillanatról a másikra valami húzó erőt érzett. A pörgés lassan alábbhagyott, és ő bizsergő érzéssel testében elnehezedett. Testében. Ismét ott volt. Szemeit résnyire nyitotta, fényt látott. De nem az előbbi fényességet. Egy hatalmas lámpa világított felette. Mély levegőt vett, és próbált visszakapaszkodni az örvénybe, de nem tudott. Halk, kedves, idős hang szólította meg.

-          Tanár bácsi, hall engem? A szívbajt hozta az öreg Malvinkára, az isten áldja meg magát!

 

Az Akác utca, ahol Gazsi lakik, nem épp illusztris környék. Szegény negyed a javából, nem beszélve arról, hogy sok roma család él arra. Loretta alig tíz perc alatt odaért saját sofőrjével, nem kis feltűnést keltve a fekete terepjáróval. Menj el – szólt a sofőrnek, aki cseppet sem fogadta örömmel az utasítást, így elfintorodott. Ne aggódj – folytatta, és ne szólj apáméknak. Ne feledd, csak egy szavamba kerül…-azzal rávágta az ajtót, és odasietett a vaskeretes kapuhoz. A srác hallotta a motor zajt, így már lépkedett is felé, kezében a kulccsal. Félszegen mosolygott, miközben beengedte, és a rendetlen kis kerten át bevezette a házba.

 

-          Tudod, télen annyira nem figyelünk a kertre. Nyáron tele van virágokkal, de most anya…

-          Hagyd már. Szerinted azért jöttem, hogy a kertetek rendben tartását figyeljem meg? Köszönöm, hogy eljöhettem. Tudom, hogy karácsony van, meg minden, és nem illik ilyenkor, csakhát.

-          Tegnap volt szenteste – közben beértek a házba. Nálunk az a fontos. Az első és második nap már csak lazulás, sőt van, hogy anya dolgozik. Nem zavarsz. Ülj le ide, kérlek – mutatott a konyha asztalhoz. Az én szobám elég rumlis, anya meg hugi pedig még alszanak a nappaliban. Vagyis, az egyben a hálójuk is.

-          Itt tökéletes, tényleg.

-          Kérsz valamit? Süti, üdítő? Töltött káposzta – mosolygott kajánul.

-          Dilis vagy Gazsi. Egy kávé jól esne. Már ha….

-          Van. És tudok is főzni. Annyira azért nem megy szarul.

-          Nem így értettem. Csak nem minden családban kávéznak.

-          Mi kávézunk. Azzal már tette is fel a friss adag feketét, és előkészített két pöttyös kisbögrét. Hogy telt a szenteste? Jött a Jézuska?

-          Ühm, persze. Ő mindig jön. Apám viszont nem jött. Azt mondta késő éjjelig dolgoznia kell, és majd pótoljuk ma este.

-          Dolgozni szenteste?

-          A szeretőjénél volt.

-          Tessék?

-          Pff - legyintett. Tudunk róla, hogy van. Nagyon nem is titkolja. De az kiverte a biztosítékot, hogy vele töltötte az estét.

-          És anyukád?

-          A bébiszitterre gondolsz?

-          Mi? Anyud bébiszitter?

-          Nem. Anyám egy ribanc.

Gazsi nem tudott szólni, csak nyelt egy hangosat, és felhúzta mindkét szemöldökét. Felállt, és kitöltötte a kávét. A lány folytatta.

-          Szinte a bébiszitter nevelt fel. Anyánk nem is szoptatott minket, mert féltette a szilikonjait. Vicces, igaz? Nem kéne ezekről beszélnem.

-          Hát…te tudod. Nem zavar, csak meglep. Számomra ez egy elég ismeretlen világ.

-          Addig örülj. Szóval anyám odarakta az ajándékokat, amiket a titkára rendelt meg Párizsból, az alá a fa alá, amit a FlorAngel vezetője, a homár Zsoltika díszített fel a legújabb londoni trend szerint. Szerinted lehetne művibb a szeretet ünnepe ennél? Más családokban a gyerekek díszítik a fát, és kiégetik a szőnyeget csillagszórókkal. Az ajándékokat pedig a szülők készítik, vagy veszik, majd csomagolják be. De nem nálunk. Mert mi megtehetjük!

-          Dühös vagy?

-          Nagyon. Elegem lett. Nem bírtam otthon tovább, el kellett jönnöm. A hugom, és az öcsém játszanak a legújabb számozott, limitált D&G mobiljaikon, ők még megeszik a maszlagot. De én már nem. Azt hiszik, minden megvásárolható pénzért.

-          A szeretet, és az egészség nem.

-          Nekem mondod? Pár éve rádöbbentem erre-arra, és a legutóbbi szülinapomon végérvényesen eldöntöttem, hogy nem akarom ezt az életet.

-          Lori, azért ne túlozz. Mindened megvan. Amiről más csak álmodik egész életében, azért neked egyet kell pislognod. Egyenes út vezet bárhova, legyen az földrajzi hely, vagy intézmény. Ki ne vágyna erre?

-          Kérlek, legalább te ne! Te ne mondd, hogy ez irigylésre méltó. A szüleim alig látom, az anyám szinte idegen számomra. Esküszöm, még Victoria Beckhambe is több szeretet szorult, mint a pénzéhes anyámba. Mindent megkapunk, és mindenhova eljuttatnak, csak hogy befogjuk a szánkat, és ne legyünk az útjukban. Így ők élhetik a szaros hollywoodi életüket.

-          Nem tudom, mit mondjak.

-          Semmit. Csak hagy maradjak itt. Hagy legyek veled.

-          De miért pont én? Miért ide jöttél, mikor rengeteg barátod van.

-          Szerinted? Nem az én barátaim, hanem a pénzemé. Te vagy az egyetlen, aki nem úgy tekint rám, mint a milliárdos szörpillára. Aki egyáltalán esélyt ad, hogy önmagam legyek. Mondd Gazsi, kiállhatatlan vagyok?

-          Dehogy is. Kedvellek, hisz tudod.

-          Akkor… A múltkor, nos, miért rezeltél be? Nem tetszem neked?

-          Nem erről van szó.

-          Amióta megismertelek a boltban, olyan jó veled lenni. Az sms-eink, a chatelések, a találkozásaink…Én azt hittem, hogy, szóval, hogy ez kölcsönös.

-          Az is, hidd el.

-          Tudod, mit? Nem bánom. Csak engedd, hogy a közeledben lehessek, barátodként. Szükségem van rád. Melletted biztonságban érzem magam, és minden olyan emberi. Megértesz? Nem akarok karácsonykor olyan helyen lenni…ahol….- de a mondatát nem fejezte be, mert eleredtek a könnyei.

 

Malvin néni az orvosi utasítás ellenére nem hagyta magára az alig eszmélő Hubát, megfogta kezét, és a legédesebb nagymama mosoly kíséretében ráförmedt.

 

-          Nem csinálhat ilyet! Karácsonykor. Semmikor se! Maga finom lelkű, az infakktust hozta rám. Azt akarja, hogy meghaljak ijedtemben. Tanár bácsi, hát miért nem szólt, hogy baja van?

-          Malvinka…maga egy angyal – préselte ki lassan a szavakat.

-          Angyal, igen, de most legszívesebben adnék magának egy pofont. Jahj, szép szomszédom, soha többet ne tegyen ilyet. Ugye megígéri?

-          Meg.

-          Rendben, akkor most hagyom pihenni. A doktor úr így is azt mondta, nem maradhatok bent. De engem az nem érdekel. Tudni akartam, hogy magánál van, és jól van. Most haza botorkálok, és mire kiengedik, a lakása csillog-villog majd.

-          Jahj, ne. Ne takarítson Malvinka.

-          Viszlát, Huba. Majd hozok be egy kis levest. Szopkodóst! Tudja, a csirkelábas…

 

Az idős asszony épp csak kilépett a kórteremből, mikor tornádóként beviharzott egy másik személy. Vöröslő arcán egyszerre ült öröm, és aggodalom. Szinte rárepült Hubára, és kiabálva kezdett monológjába.

 

-          Nemes, te nem vagy normális! Hogy tehetted ezt? Úristen, jól vagy? Gyűlöllek! Nemes, te megzakkantál? Istenem, de jó, hogy nem esett bajod! Ha valamit csináltál volna magaddal, én tuti utánad megyek, és még egyszer kinyírlak! Normális vagy Nemes?

-          Ezt már kérdezted – mosolygott barátnőjére.

-          Te nekem ne beszélj vissza! Jahj, annyira szeretlek – ölelte magához az erőtlen Hubát. Komolyan mondom, majdnem agyvérzést kaptam, mikor hívtak a kórházból. Én vagyok az értesítendő személy a tárcádban. Jó ezt tudni.

-          Ki más lenne?

-          Jó, hogy nem kellett adnom a véremből! Képzeld csak el, az én jó kis kátrányos-nikotinos vérsejtjeim beléd áramoltak volna. Meg is érdemelnéd.

-          Jó, hogy itt vagy. Köszi.

-          El sem mozdulok mellőled többet. Nem teheted ezt még egyszer. Miért csináltad? Tényleg meg akartál halni?

-          Azt hiszem. De nyugodj meg, nem fogom többet.

-          Nem érdekel, és nem nyugszom meg. Innentől minden percben a sarkadban leszek te nem normális.

-          Csak azt ne. Szegény nővérkéket megfosztanád a munkájuktól.

-          Leszarom. Én se keresek többet. Na, de most komolyan. Jól vagy? Hogy érzed magad?

-          Kábán, és fáradtan. Megvagyok. Megmaradok.

-          Ajánlom is. Nem akarok nélküled élni, hallod. Dolgunk van itt.

-          Más is mondta már – mosolygott ismét, és lassan álomba szenderült.

 

 

Teleki Gina rég volt már ilyen izgatott vendég érkezésétől. Egy gyönyörű fiatal lány volt az otthonában, aki ráadásul Gazsi kedves ismerőse, és nem utolsó sorban, nem akárkinek a lánya. Azt sem tudta, mit pakoljon elé, hogy a kedvében járjon. Suta mozdulatokkal töltött neki üdítőt, és szelt a nutellás bejgliből. Közben a kis Alíz sorra hozta ki babáit, hogy megmutassa a lánynak. Ritkán fordulnak meg az ő birodalmában igazi hercegnők.

 

-          Ne haragudj – kezdte Gina, de csak ilyen üdítőnk van. A ti szörpötök nekünk…

-          Jahj, ugyan. Ne is tessék ilyet mondani! A víz is tökéletes lenne nekem. És a mi szörpünk, nos, megvallom, nem is szeretem. Ironikus, igaz?

-          Nézd a babám – örvendezett Gazsi húga. Te olyan szép vagy. Biztos nagyon sok babád van.

-          Te is szép vagy. Tudod, mit? Majd legközelebb hozok neked egy-két babát, mert én már nem játszom velük.

-          Nem kell. Nem szabad – tiltakozott Gina.

-          Higgye el, nekem már nem kellenek. Mostanában már nem ilyen babákkal játszom. Örülnék, ha tudnám, hogy jó kezekben vannak.

-          Nekem adod? Tényleg nekem adod – lelkendezett Alíz.

-          Megígérem. Úgyis karácsony van.

-          Jujj, de klafaaa.

-          Rendes tőled, de tényleg nem kéne – mondta Gazsi.

-          Ejtsük a témát. Alíz lesz, aki gondját viseli a babáknak, és pont.

-          Köszönjük – zárta le Gina. Kérsz még egy kis süteményt?

-          Nem köszönöm. Nagyon finom, de épp elég. Ha még egyet megeszek, akkora lesz a fenekem, mint anyám bankszámlája.

-          Heh.

-          Elnézést, ez ízléstelen poén volt.

-          Mi lenne, ha sétálnánk egyet a városban? Anya, ugye nem gond?

-          Menjetek csak Gazsikám. Addig én rendbe rakom a házat. Örülök Loretta, hogy benéztél. Bármikor nagyon szívesen látunk.

-          Köszönöm szépen. Beugrok majd máskor is, ha nem gond. Gazsival együtt lenni… az olyan…jó.