9. fejezet – Indulás

 

Dobos Nóri gondosan hajtogatta össze a férfi pizsamát, az alsóneműket, és zacskóba tette a szennyes zoknikat. A megmaradt gyümölcsöt neki ajándékozta a Huba mellett fekvő bácsinak, az ivólevet pedig a szemben lévő fiatal fiúnak. Huba felöltözve tért vissza a szobába, mellette az ápoló, akit a legjobban kedvelt.

 

-          Ő itt Márk. Szeretném, ha megismernéd Nóri, mert a legeslegjobb ápoló, akivel valaha találkoztam.

-          Nem sokkal találkoztál még – viccelődött Nóri. Örvendek Márk, Dobos Nóra.

-          Szia, Fait Márk vagyok. Feljöttem gyorsan a páternoszterral, mert Huba mindenképp szeretett volna elköszönni. Pedig csak a munkám végeztem.

-          Az lehet, de eddig nem volt ilyen példás, és gondos ápoló vagy nővér, akivel találkoztam volna. Pedig sajnos látogatóként már voltam eleget kórházban. Tényleg köszi Márk ezt az emberi hozzáállást. Jó arc vagy.

-          Szívesen. Remélem soha többet nem lesz rá szükséged. Vigyázz magadra, és ha kell segítség, tudok ajánlani a doktorok közül jó pszichomókust.

-          Hallod Nemes. Nem szégyen segítséget kérni!

-          Jó-jó. Majd visszatérünk rá. Akkor minden jót, és még egyszer, köszi.

-          Sziasztok.

-          Üdv – köszönt el Nóri is.

 

Az autóban ülve Huba végig szótlan maradt. Nóri vezetett, és figyelte, ahogy barátja mereven bámul ki az ablaküvegen. A pesti utakról, és épületekről eltűnt a hó, olvadásnak indult, és inkább borongós őszre emlékeztetett minden. A férfi gondolatai messzire kalandoztak már, mikor begördültek lakása elé.

 

-          Itt is vagyunk – húzta be Nóri a kéziféket. Minden oké Hubi?

-          Persze, csak elkalandoztam. Mindjárt szilveszter.

-          Bizony. És együtt fogjuk tölteni.

-          Ne mond, hogy…

-          Kuss! Egy szót sem akarok hallani. Megmondtam neked, hogy veled maradok.

-          De már jól vagyok. Kutya bajom. Kimosták a gyomrom, kaptam izotóniás löttyöt, és szedem a kedély javítót, amit felírtak.

-          Igen, ez szinten tartáshoz talán elég. A probléma még nincs megoldva, te is tudod. Nem hagylak magadra. Ha nem megy másképp, hát fogd fel úgy, hogy nekem van rád szükségem. Ami igaz is.

-          Meg sem kérdeztem, te, hogy vagy?

-          Voltam már jobban is. Most te vagy a fontos. El is terelte ez a dolog minden más gondolatom.

-          Endre? Nem jelentkezett?

-          Ü-üm. És jobb is így. Minek törné magát, csak mert karácsony van? Semmi értelme nem volna. Vége. Lezártuk.

-          Sajnálom.

-          Gyere, menjünk fel. Majd én hozom a cuccaid.

-          Ne fárassz. Két szatyor, és nem autóbalesetem volt, csak egy kis…

-          Oké, ha akarod, hát cipeld. Te nagy sportember.

-          És hol szilveszterezünk?

-          A tv előtt. Mint a régi szép időkben. Csak te meg én, összekucorodva.

-          Nem utazunk le Daniékhoz?

Loretta hatalmas mosollyal arcán lépett be a Kristály Zugba. Barna fürtjei loknikban omlottak vállára. Elegáns szövet kabátja kiemelte amúgy is kifogástalan alakját. Egy nagy sárga szatyrot tartott kezében, és egyik lábáról a másikra ugrálva sietett a pulthoz, ahol barátja Gazsi állt. A fiú szemei csillogtak, amikor megpillantotta a lányt, elővillantak porcelán fehér fogai, és egy hanyag mozdulattal hátrébb dobta homlokára lógó tincseit.

 

-          Szia Gazsiiii!

-          Szia. Nohát, milyen friss vagy és vidám. Hogy-hogy benéztel?

-          Annyira örülök neked - azzal megszegve a szabályt, belépett a pult mögé, és magához ölelte a fiút. Hoztam valamit.

-          Tényleg? Nekem?

-          Neked is, és Aliznak is. Az ígéret szép szó. Becsomagoltam neki a babákat. Neked pedig…tessék. Bontsd csak ki.

-          Megbeszéltük, hogy nem ajándékozunk. Tudod, hogy…

-          Jaj már! Nincs karácsony, ezt csak úgy kapod. Nem szegtem meg a szavam. Nem tudtam otthagyni. Azonnal te jutottál eszembe, mikor megláttam.

-          Jesszus – szólt a srác, miközben feltépte a csomagoló papírt. Ez egy Converse táska! Én ezt nem fogadhatom el.

-          Márpedig én nem vagyok Converse-s, úgyhogy kénytelen leszel.

-          Lori, ezt nem érdemlem meg. Túl drága. És különben is.

-          Kérlek, ne mondd ezt. Akkorra örömmel vettem. Hidd el, jobban jártál így, mintha én magam kreatívkodtam volna valamit.

-          Atyagatya. Teljesen oda vagyok.

-          Tetszik?

-          Naná. Egy ilyenről álmodtam.

-          Én pedig…

-          Hm?

-          Semmi. Boldog vagyok, hogy ezt látom az arcodon. Kapok egy puszit?

-          Hát ez alap – azzal magához ölelte a lányt, és egy nagy puszit nyomott az arcára.

-          Meddig dolgozol? Nem szökhetsz meg?

-          Már csak fél óra, és levált Dani. Miért?

-          Jó lenne egyet sétálni, dumálni. Két napja nem láttalak.

-          Ha megvárod, lehet róla szó.

-          Szuper. Addig kapok egy teát?

-          Milyet szeretnél?

-          Természetesen rooibost.

-          Minek is kérdezem.

 

Negyven perc múlva már egymásba karolva sétáltak a városka főterén. A fővárossal ellentétben itt még foltokban megmaradt a hó, és bár a nap sütött, nem tudta elolvasztani a maradék fehérséget. Loretta kirakattól kirakatig rángatta Gazsit, és nagyokat nevettek egy-egy vidám plakát láttán. Betértek egy könyves boltba is, ahol Gazsi vett édesanyjának egy Müller Péter kiadást. Mikor kiléptek az utcára, Lori majdnem elcsúszott. A fiú elkapta, és izmos karjaiban tartotta pár másodpercig. A lány elalélt, és pirosló arccal kapaszkodott barátjába. Nagy nehezen magához tért, és feljebb lépett, majd ami ezután következett, azt egyikük sem várta.

 

-          Lori! Te meg miféle alakkal lógsz együtt? – kiabált oda nekik egy srác.

 

 

Dávid elsápadva tette le a telefont, nem akart hinni a fülének. Átsétált a nappaliba, és írt egy sms-t Livinek és Briginek, hogy fontos ügy miatt várja őket vacsorára. Ezután Daninak üzent hasonló szöveggel, de kevésbé hivatalosan. Nem is telt el sok idő, jöttek a válasz üzenetek, és persze megannyi kérdőjel az sms-ek végén. Dávid nagyon izgatottá vált, nem is tudta, hogy közölje majd a többiekkel a hírt. Valamit még szervíroznom kéne vacsi gyanánt is – gondolta. A francba vele, jó lesz a hideg kaja. Egy ilyen hír hallatán az étel vajmi keveset fog számítani. Magára kapta utcai ruháját, és félre dobta laptopját, amin épp photoshop munkálatokat folytatott legújabb képeivel. Laza mozdulattal lecsukta az ezüst színű mini computer fedelét, valósággal beleugrott wrangler-jébe, és nem sokon múlt, hogy a tárcáját végül nem hagyta otthon. Szaporán szedte lépteit a közeli szupermarketba, ahol összeszedte a vacsorához való étkeket. Daninak csupa zsírszegény dolgot, teljes kiörlésű kifliket, mivel párja folyton küzd a hasán lévő kis köténnyel. Bár Dávid szerint ez kimondottan szexi, Dani képtelen megbékélni, hogy neki a jóisten nem adományozott kockákat. Briginek mindene volt az édesség, így nem ártott pár lightosabb puding és krémtúró a kosárba. Livi pedig a babáknak köszönhetően is nagyon zöldség központú lett, így a saláták, paprikák, uborkák, és gyümölcsök között időzött a legtöbbet. Egy fotós nem csak a zöldség frisseségére, és zamatára figyel oda, de még arra is, hogy színben passzoljanak, és valamiféle harmóniát hozzanak létre majd a tálon. Látta is maga előtt a megkreált vitaminkosarat. Végül bevágott a kosarába egy hatos pakk tojást is, mert neki bizony mind a fehérje, mind a B-vitamin fontos. Ebből a választékból mindenkinek meg kell találnia az ínyére valót – összegezte magában, és a pénztárhoz sietett.

 

Lori ledöbbenve állt a könyvesbolt előtt, erősen karolva Gazsit, aki azonban eresztett a szorításon, és ügyetlenül kibújt a lány kötelékéből. Szeme szikrákat szórt, mikor látta közeledni feléjük a harsány srácot, aki az imént szólt oda barátnőjének. Nem tudta még, mire számíthat, de az elejtett mondatból sejtette, hogy semmi jóra. Erről beszélt Lorettának, mikor figyelmeztette, nem tanácsos pont vele haverkodnia. Az érzelmeknek viszont nem lehet parancsolni. A közeledő srác sem tudott, így még egyszer feltette a kérdést, ezúttal még pikírtebb formában.

 

-          Hercegnőm, te egy csokival hetyegsz?

-          Ki ez Lori – tette fel a kérdést kissé ingerülten Gazsi.

-          Egy régi ismerősöm.

-          Nem vagy túl lelkes szépségem. Azért ennél több volt köztünk. A pasija voltam. És te ki a franc vagy? Talán az új inas vagy sofőr?

-          Menj te a… - kezdte Gazsi, de akkor eszébe ötlöttek Dani szavai. „Ne keveredj bajba. Fogd vissza magad.”

-          Mi van bokszos? Valami nem tetszik? Most komolyan, ki vagy te?

-          Ő egy nagyon kedves barátom – válaszolt végül a lány.

-          Barátod? Valamiről lemaradtam? Mióta barátkozol te ilyenekkel?

-          Szabolcs mi a fenét akarsz tőlünk? Nem tudtál volna csak tovább menni, és elfordítani azt a nagy arcodat?

-          Csípős a nyelved kicsike. De bátor lettél mostanában.

-          Húzz már el innen – szólt oda Gazsi.

-          Neked nem osztottam lapot. Már, ha tudod, mit jelent ez.

-          Szellemes vagy haver – izzottak a srác szemei. Legszívesebben egyenesen rárontott volna, és egy nagyot bepancsol az újgazdag ficsúrnak.

-          Szállj le rólam, és a barátomról is. Törődj bele, hogy ejtettelek, te seggfej.

-          Nem voltál akkora szám, hogy ezen keseregjek. Hidd el hercegnőm. Minden ujjamra találok csajt.

-          Hát nem pont ezt hallottam Regiéktől. Állítólag mindenki lúzernek tart, és mindenki tisztába van vele, hogy a szád nagyságával más méreteidet akarod kompenzálni.

-          Te kis picsa! Ezt még megbánod.

-          Kötve hiszem. Te is csak a pénzünkre utaztál. Menj innen a jó büdös francba, mert szánalmas vagy.

-          Ne alacsonyodj le a szintjére Lori – fogta meg a vállát barátja.

-          Hogy oda ne rohanjak. A hős lovag. Milyen szép. Tehetsz te bármit öcskös, akkor is csak egy senkiházi csoki maradsz. Azt hiszed királylány, hogy ennek a szakadtnak nem a pénzed kell? Ugyan mi másra hajtana – vetette oda Szabolcs.

-          Mondjuk erre -. szólt Gazsi, majd odahúzta Lorit és hirtelen szájon csókolta. Hosszan, és érzékien. A levegő szinte szikrákat szórt körülöttük.

-          Hánynom kell. Ha ezt elmesélem a többieknek…búcsút inthetsz a társaságnak kiscsaj. Marad neked szépen a csóró haverod. Azzal sarkon fordult, és köpött egyet a földre.

-          Húzz el, te bunkó – kiabált még utána Lori, majd mosolyogva átfogta a fiú nyakát és megcsókolta. Ezúttal nem húzta el Gazsi a fejét. Többé nem tette.

 

A délután további részét vidáman töltötte együtt a két ifjú szerelmes. Életében először megmerte tenni Gazsi azt, amire vágyott. Elhitte, hogy választhatja őt egy olyan lány, akit elérhetetlennek tart. Mert arra gondolni, hogy nála magasabb színvonalon élő csaj szívét is meghódíthatja. Azzal, hogy önmagát adja. Nem játszik nagymenőt, nem kekeckedik a haverok előtt, csak egyszerűen figyel, és törődik a másikkal. Eszébe jutott tanítója Dani, akit csak pár hete ismer, mégis már most többet köszönhet neki, mint a legtöbb tanárának az iskolában. Mert az életre, és a lélek nyelvére tanítja őt.

Egymás kezét fogva rohantak át a havas sétányon a Kitaibel park irányába. Megérkezve megannyi kutya kergetőzött a puha hóban. A téli örömök nekik is kijártak, nem csak gazdáiknak. Gazsi nem is sejtette, hogy másfél évvel ezelőtt itt ismerkedett meg két igazán jó ember, akiknek szintén köze volt az ő Dani barátjához. De Robi, Márk, és Bence kutya nem voltak a parkban, hiszen ők azóta Szegeden élik mindennapjaikat.

Lori felkapott egy adag havat, golyóvá gyúrta, majd amennyire erejéből telt, megdobta barátját. Gazsi jó hangosan felnevetett, majd elkapta a lány derekát, és nagyot perdített rajta. Mindketten a hóba estek, ahol finoman megmosta Loretta arcát. Persze ő felsikított, mire Gazsi ismét megcsókolta. Csak nevettek, és ölelkeztek, hajuk tele lett hóval, de semmi nem érdekelte őket abban a pillanatban. A fiú szíve szinte kiszakadt mellkasából, annyira boldog volt.

 

-          Tudod, utoljára, mikor a hóban feküdtem, nem gondoltam, hogy leszek még ennyire boldog valaha is.

-          Boldog vagy – mosolygott a lány.

-          Igen, nagyon-nagyon-nagyon. Remélem…te is.

-          Én is – dörzsölte oda orrát a srác orrához. Higgy nekem Gáspár, veled minden tökéletes, ahogy van. Nem vágyom másra, csak, hogy veled lehessek. És, hogy tényleg szeress engem. Nem akarok semmi másra gondolni, sem a családomra, sem a vagyonunkra, vagy a hülye barátaimra. Téged akarlak.

-          Azt hiszem, már megkaptad. Beléd estem te szörpilla.

-          Akkor csókolj még!

Gazsi közel hajolt, aztán csók helyett hirtelen az arcába nyomott egy maréknyi havat.

 

-          Na, megállj – pattant fel a lány. Ezért megfizetsz!

 

És már rohantak is egymás után, lábuk nyomán felhőként szállt a fehér hó.

Mindannyian izgatottan ültek le a vacsora asztalhoz, de Dávid előre egy szót sem volt hajlandó elárulni. Persze senkit nem kötött le az étkezés, folyamatosan piszkálták a srácot, hogy árulja már el, mi az összejövetel apropója. A percek lassan teltek, és a negyed óra, ami csipegetéssel telt, hosszú óráknak hatott. Sikerült minimális mennyiségű ételt magukba erőltetni, amire már Dávid azt mondta, elég a túléléshez.

 

-          Figyelj mackótestvér – szólt rá Dani. Most már ki vele. Nem tudok, és nem is akarok többet enni. Mondd el végre, mi az a fontos dolog, ami miatt hirtelen összehoztad ezt a négyest.

-          Igen Dé! Elég legyen a titkolózásból. Nem tesz jót a babáknak, ha a gyomrom egy adta görcsben van – folytatta Livi.

-          Ugye nem akarod, hogy a közös gyermekeink miattad legyenek majd hiperaktívak – viccelődött Brigi.

-          Jó-jó, elmondom. És azt hiszem, jó, hogy ültök. Higgyétek el, ezt nem lehetett volna csak úgy telefonban elrebegni, mert úgyis özönlitek a kérdéseket. Élőben legalább tudok reagálni. Talán.

-          Még mindig játszod a titokzatost. Mondjad már!

-          Na, az van….hogy….Huba és Nóri ide utazik.

-          MICSODA? Viccelsz – hitetlenkedett Dani.

-          Ez most komoly? Mikor? És hogyan – faggatta Livi.

-          Ez eszméletlen – vágta rá Brigi.

-          Mondtam, hogy ez lesz.

-          De beszélj már!

-          Akkor hagyjátok, hogy vázoljam. Szóval Hubának volt egy öngyilkossági kísérlete.

-          Mi? Ezt nem…

-          Kérlek….

-          Bocs. Mond, mond, mond!

-          Begyógyszerezte magát szenteste. Malvinka talált rá, és azonnal hívta a mentőket. Szerencsére időben érkeztek, kimosták a gyomrát, és most már jól van.

-          Ez borzasztó. Annyira sajnálom! Miért nem hívott minket…

-          Nóri azonnal bement hozzá, és azóta is vele van. Állítólag sokkal jobb már a hangulata, persze részleteket nem meséltek telefonon.

-          Gondolom Ricsi miatt.

-          Nyilván, meg úgy szerintem minden miatt.

-          És akkor most idejön? Vagy mi van?

-          Nóri felajánlotta neki, hogy vele tölti a szilvesztert, mire Huba azt kérte, utazzon le vele ide. Találkozni, és beszélni akar velünk.

-          Eszméletlen. Annyira boldog vagyok – lelkendezett Dani. Mármint attól, hogy ide jön. Beszélhetünk végre. Lehet, hogy megbocsát?

-          Nem tudom, de remélem, hogy azért jön. Valószínűleg.

-          Különben szóba sem állna velünk – helyeselt Brigi.

-          Tehát a történet vége – folytatta Dávid, az, hogy 31-én délután jönnek, és velünk töltik az év utolsó napját.

-          Csodálatos. Én még mindig nem hiszem el – mondta Livi.

-          Sajnálom ezt az egészet, de olyan jó, hogy végre szóba áll velem. Eljön. Végre történik valami igazán jó is ezen a karácsonyon – merült gondolataiba Dani.

-          Igen – ölelte át Dávid. Most már próbáljatok meg rendesen megvacsorázni.

-          Ezek után – nevetett Livi. Még annyira sem vagyok éhes. Kiugrok a bőrömből örömömben.

 

Az elkövetkezendő pár nap gyorsan eltelt. A karácsonyi áradat alább hagyott a Zugban, így teljes mértékben Gazsira bízhatták a boltot. Nagy erővel készültek a rég nem látott barátok fogadására. Napról napra nőtt bennük az izgalom, és az öröm. Dani gyomra egyre kisebbre és kisebbre zsugorodott, ahogy arra gondolt, beszélni fog végre Hubával. Mit mondjon neki? Mit fog mondani a barátja? Ellenséges lesz még? Merje megölelni? Csak úgy cikáztak gondolatai, miközben az ágyneműt húzta vendégeinek.

Huba remegett, tele volt várakozással, de félelemmel is. Nóri ellenőrizte az utazó táskákat, és miután mindent rendben talált, lezárta őket. Lecipekedtek a kocsihoz, bepakoltak a csomagtartóba, és beültek. Majd kiugrott a szívük, mintha már ott lennének. Pedig még előttük állt a másfél órás út.

 

-          Biztos ne vezessek én inkább – kérdezte Nóri.

-          Nem kell. Menni fog.

-          Csak amiatt, hogy alig aludtál.

-          Igen, a telihold. Az utolsó ebben az évben. Nem alszom jól ilyenkor.

-          Szerintem más miatt is volt ez.

-          Igazad lehet – mosolygott. Azt tudod, hogy azt mondják, az év utolsó teliholdjakor el kell engednünk minden rossz dolgot, amit nem akarunk átvinni az új évbe. Haragot, dühöt, irigységet, meg nem bocsátást, félelmet, meg hasonlók.

-          Tényleg?

-          Bizony. Még Dani mondta, hogy ez így van.

-          Hamarosan újra látod. Várod?

-          Igen. Most már nagyon. Valamit el szeretnék mesélni neki, ami akkor történt…mikor…

-          Mikor beszedted a bogyókat?

-          Ahan.

-          Csak nem valami túlvilági?

-          Ő érteni fogja. Remélem.

-          Emiatt változtattál a hozzáállásodon? Ezért van, hogy megbocsátasz neki?

-          Majd kiderül.

-          Szóval, akkor te elengedted a teli holddal, amit el kellett.

-          Igyekeztem Nóri. Igyekeztem.

-          Helyes Nemes. Hát, ha készen állsz, akkor….

-          Indulás.